Dornbachok Kalandjai Svájcban

Most már van szuper fényképezőnk, néha előfordul hogy használjuk is, sőt, még ennél is ritkábban az is előfordul, hogy feltöltjük a gépünkre. Az már tényleg nagyon-nagyon ritkán történik, hogy ebből a blogba is jut, vagy feltöltjük a webre valahova. Viszont ha mindez mégis megtörténik, akkor egy fontos dolog: a blogra (amit bárki ingyen elovashat) sosem fogok egykettőnél több képet rakni, máshova (amit csak meghívóval lehet megnézni) viszont igen. Ennek az az oka, hogy a blog jelenlegi formájában akárki számára elérhető. Szívem szerint úgy csinálnám, hogy csak az nézhesse meg, akit ismerünk és szeretünk, viszont a technika jelenlegi fejlettségi szintje mellett félő, hogy nagyon sokan lennének, akit ismerünk és szeretünk, de a technika ördöge és egyéb bonyolultságok miatt mégsem tudják megnézni. Az összes képünket viszont nem szeretném ország-világ elé tárni, úgyhogy csak a kiváltságosak férhetnek hozzá. A máshol (ahol a sok kép van) az régen a Flickr -en volt, mostantól viszont a Picas

Mámorító érzés, hogy IGEN, ők sem jobbak egy fikarcnyival sem nálunk. A macska rúgja meg, ők sem tudják jobban. De nem ám! Már az időjárás előrejelzést! Ohohohóóó, milyen jó, hogy azt mondtuk: eső lesz, sebaj! De azért most inkább ugorjunk az elejére. Szombaton elmentünk az Óvónéniékkel Bruno Webber szoborparkjába . A fickó (Bruno) egyszer biztos járt a spanyoloknál, vagy tanult Gaudi-ról. Péter szerint meg beleszerethetett a keleti kultúrkörbe is, mert ennyi sárkányt egy rakáson csak a kínaiaknál látni. Szóval nagyon érdekes és élvezetes volt, mert a szobrokra fel is lehetett - sőt sok esetben kötelező volt - felmászni. Azt mondták, mint mondták! Írták, volt merszük leírni, hogy 27 fok körüli napos idő. Hát ha a körülbe belefér a -10 akkor oké, egyébként meg nem. Rutinosan volt nálunk meleg cucc, felöltöztünk, nem fáztunk. Bezzeg hazafelé menet, majd leolvadt rólunk a cucc a kocsiban. Hát ez van. Vasárnap - gyereknap - Legónap. Pontosan. Elhatároztuk.....mit elhatároztuk?! Egyenesen e

.. ejnye, no! Azt hittem, ennél már öregebbek vagytok! Hát persze hogy nem házi feladat. Házassági évforduló. Ma lettünk 5 évesek. Hmmm. Jól elment ez az öt év. Voltunk picknikezni Wollishofenben a kikötő/szabadstrand-nál. Szuper volt. Legalábbis mi nagyon jól éreztük magunkat. Köszönjük Évinek a szervezést. Merthogy minden ismerős magyart meghívott, így aztán volt nagy happening. Kicsi életem párja meglepetéssel jött haza, még nem tudom mi az, még a gyerekeket altatja. (nem árulom el, tőlem mit kap) Szóval, bocs mindenkinek, most ilyen rövid leszek, vár a H.f. buli! Csók a családnak!

..azért, mert most kaptok mindent vegyesen.  Először is, csak semmi követelőzés! Ez nem fotóalbum, hanem internetes napló. A naplóban nem a képeknek, hanem a perceknek van jelentése. Általában az, hogy telik az idő. Szóval, míg én itt az időt pörgetem, ti fényképeket akartok nézegetni.... nem azért, de aki azt gondolja, hogy azért vettünk szuperjó gépet, hogy mindenhová magunkkal cipeljük, az téved! Az, hogy az állatkerti kiránduláson 180 kép készült csupán annak volt köszönhető, hogy Péter ujja véletlenül hozzáragadt a gombhoz. Na! Téma lezárva. (majd megint könyörgök egy pár órát az Úrnak, hogy tegyen ide képet, így jó?) Kedd- hétfőről már írtam, ugye?- szóval, kedd.... semmi izgalmas, azt leszámítva, hogy Danika velünk ebédelt, így volt alkalmam végighallgatni, ahogy egymásnak magyarázták, hogy mi valóság és mi nem. A vulkán valóság, meg a láva is, de a copfocska tészta, amit főztem, az nem. A kő valóság, de a tündérek nem. Világos ugye?! Szerda, szerda..... ovi, semmi extra, azt le

...ottan annyira szép és jó. Csak 5 frank a beugró és a 6 év alatt ingyenes. Hoppá, nagyon előre ugrottam. Oké, a belépő tényleg 5 frank vagyis kb 750 forint és a gyerekek tényleg ingyen mehetnek 6 év alatt. De akkor most az elejére! Mosásnap. Nem tudom, ki, hogy van vele, de engem egy kicsit zavar ez az egész. Nem az, hogy csak egy nap moshatok, azt kibírom. De az, hogy valamelyik kedves szomszédomnak 2 nap nem volt elég, hogy beszedje a tiszta ruháját, az már dühít. Hogy miért? Azért, mert én sokszor éjjel 11-kor megyek le beszedni, hogy a következő mosót ne hátráltassam. Merthogy a szárítógépünk nem annyira szuper ám, szóval idő kell mire minden megszárad. Aztán jött egy meghívás: magyarok, irány délután a strand. Jó, megyünk! Lolát gyorsan megetettük, lefektettük. Nem aludt el. Bekakált. Akkor pelenkacsere, lefektetés. Megint bekakált. Ez a gyerek szórakozik velem! Végül nagy nehezen kibírta és elaludt. Ébresztettük három után, hogy még legyen időnk jó nagyot pancsolni. Mindkét gye

Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy milyen az. Csak olvastam róla, de nem nagyon hiszem. Amikor odaértünk mégis azt gondoltam, ez igen! Hogy-hogy hova? Nem mondtam?  Akkor kezdem elölről. Olyan szép napos idő volt ma (vasárnap) hogy a napon lehetett vagy huszonakárhány fok. Árnyékban meg -4. Pontosan nem tudom, nincs beépített hőmérőm, saccolásban meg béna vagyok. Szóval elhatároztuk, hogy ha Lola felébred (mármint felébresztettük) összekapjuk magunkat és elmegyünk a wollishofeni hajókikötőbe. Ehhez csupán vonatra-buszra-villamosra kellett szállnunk és egy kicsit gyalogolni, de még így is gyorsan odaértünk. A vonattal 1 percet utaztunk, a busszal 8-cat a villamossal meg 6-ot. Várni meg nem sokat kellett. Szóval odaértünk. Ott voltunk. Mások is. Sokan. Először is rengetegen strandoltak. Gyerekek is. Ó nem mondtam volna? A kikötőnél van szabad strand is. ( zürichi-tó) Lehetett mondjuk 18 fokos. Ránézésre. Eszünk ágában sem volt belemenni. Tehát rengetegen a füvön, a szuper játszótéren.

... mármint a családi örökségből. Hogy? Ja, a genetikaira gondolok. Nem tudom mi lehetett abban a nagy kondérban, amiben engem kifőztek, de sajnos nem az, amit kértem volna. Mi is lett volna az? Hát egy nagy adag édesanyám tántoríthatatlan jókedélyéből, az 5 perc alatt csokoládéra barnuló bőréből, ami csak karácsony után kezd halványodni. Belekerült édesapám műszaki érzéke, ennek nagyon örülök. DE! Benne van az is, amit legszívesebben visszaadnék. Na, ki ismeri famíliánkat jól? Ki látta már anyukámat edénnyel dekázni a combján? Ajtót rácsapni a kezére? Forró olajba nyúlni, véletlenül? Nálam ez annyiban jelentkezik, hogy a bútorok, minden nap vándorolnak, hogy a legváratlanabb helyeken felbukkanva elém álljanak, hogy nagy lélekjelenléttel "csak" a kis lábujjammal menjek neki. Jelenleg 3 lila, egy zöld és maroknyi piros folt van rajtam. No meg két kis lábujj, melyeket csak a bőr tart a helyén szerintem, mert ennyi ütés után, csoda, hogy még megvannak. Én, aki minderről tudom, h

Egy nő életben mindig eljön az a pillanat, amikor ráeszmél, nincs elegendő mennyiségű/minőségű/színű cipője. Hát ez a pillanat Lolánál is elérkezett. Napok óta csak a Némi cipőit hajlandó felvenni, a sajátját messzire dobja (valójában csak ejti, mert dobni még nem tud). Így esett, hogy a heti nagy bevásárlás után átnéztünk egy cipőboltba. A két gyerek, mintha a világ 10-dik csodáját látná. Csak keringtek körbe-körbe, mint a légy a lámpa körül. Vettem a cseppnek egy rózsaszín elegáns cipőt, továbbá egy gumicsizmát (elég nehéz ilyen kicsi méretben kapni, de itt volt) meg egy sportcipőt. Itthon vettem észre, hogy Adidas FUTÓCIPŐ. Igen! Ki az az elvetemült, aki egy egyéves gyereknek futócipőt tervez. Nem, nem, nem én értettem félre. Határozottan eligazított a használati utasítás. Jól szellőző talpbetét és szövetanyag biztosítja a futásban megizzadt láb szellőzését. Ezúton üzenem a gyártónak, hogy az ilyen korú gyerekek maximum kóricálnak esetleg őgyelegnek, de a gyorsabb lábmunkájukat semm

... elvesztettem a fonalat. Reggeli közben még valahol megvolt, de mostanra már gőzöm sincs, hogy mit akartam írni. Gondolom olyasmiket, hogy a Vasárnap terv szerint sikerült, meg hogy Hétfőn szinte egész nap esett. Mama és Papa fájó búcsú után elindultak haza, bele a Kedd éjszakába. Meg ilyenek. De azért csak kéne az a gombolyag. Na várjatok! Megkeresem.  Na igen. Lola hinta függő, mint az közismert. Ám az elmúlt napok eseményei és időjárása, magyarul, ha nem esett nem voltunk hinta közelében, mert sétáltunk, ha meg esett nem mentünk ki. Na szóval, nem hintázhatott. Ellenben ma, remek napos időre ébredtünk. Persze furi sorrendben. De mi ezt már megszoktuk. Ugye Mama és Papa az éjszaka leple alatt elhagyták az országot, ennek örömére Némi gyakorlatilag alig aludt éjjel. Helyesbítek, Lolát leszámítva senki sem aludt az éjjel. Mármint félórákat, órát igen, de semmikép sem összefüggően. Szóval a Nagylány már kb hajnal 5-től egy percet sem aludt. Fél hétig valahogy kihúztuk, de aztán már n

....olyannyira, hogy kb 5 perce értünk haza. Azt hiszem elmondhatom, hogy eddigi életünk  legsikeresebb napja van a hátunk mögött. Vagyis inkább a sarkunkban. De hogy bele ne gabalyodjak, ugorjunk rögtön a legelejére. Azaz sarkunktól a hajunkra. Miután mindenki megfésülködött, én csak olyan gyengéden, nem akarok túl jólfésültnek látszani - mint általában - beültünk az autóba és elindultunk. A garázstól vissza a lakáshoz. Mivel rájöttünk, mi minden maradt otthon. Csak apróságok, mint fényképező, gaga. Cuccok begyűjtve, irány Rapperswil, Kinderzoo. Hát gyerekek, ez a legklasszabb állatkert, amit valaha láttam. Kezdjük ott, hogy alapterületre meglehetősen kicsi, de ez azért előny, mert gyerekekkel nem kell nagy távot kutyagolni két állat között. Továbbá csak olyan állat van, ami meglehetősen közelről megtekinthető, sőt a legtöbb esetben megsimogatható. Némi lovagolt. Oly mértékben beleszeretett a dologba, hogy a második alkalommal, már elengedte a kezem és teljesen egyedül ült a pónin. Az

Minden rendes városnéző túra magában foglalja a város legismertebb nevezetességeit és híres - hírhedt látnivalóit. Már a kezdőké. Mi, mint haladó turisták, csak mentünk amerre gondoltam. Igazándiból az volt a cél, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, mert ha ők jól vannak, mi is jól vagyunk. Úgy kezdtük, hogy bevonatoztunk a belvárosba. Kicsit sétáltunk,és előttünk termett egy templom. Mondjuk ez nem olyan nehéz ebben a városban, mivel lépten nyomon templomba ütközik az ember. Délben meg száz irányból zúgnag-gongnak a harangok. A templom előtti kis téren a gyerekek megkergették a békés galambokat, Mamáék pedig megnézték a templomot. Én őrködtem a körülöttem szaladgálók (galamb, gyerek) testi épségére. Noémivel bementünk egy kicsit a templomba is, mert egy bácsi gyönyörűen játszott az orgonán, de kijelentetette, hogy ez borzasztó hangos, úgyhogy inkább a galambok idegeit tépáztuk. Aztán elmentünk a Bellevue-re, ami egy meglehetősen szép és látványos hely. Egyrészt ott a Zürichi-tó, inne

Garfield 2. Némi és Lola a fotelkáikból nézik. A film már megy egy jó félórája. Némi: Anya! Ez a macska nem stimmel. A kutyus stimmel, de ez a macska egyáltalán nem stimmel! Én: Mi nem stimmel rajta? Némi: Hát a csíkok meg a narancssárga! Az nem stimmel! Igyekeztem rávilágítani arra, hogy a kutya tényleg egy kutya, a macska meg egy rajzolt figura. Némi: Anya, így sem stimmel! Nem nyitottunk erről vitát, hiszen a gyereknek igaza van. Kedd hajnalban megérkeztek Mamáék. Apa kb fél 6-kor elindult értük az állomásra. Amint kilépett lábujjhegyen az ajtón, Némi azonnal szólt: Anya! Apa itt hagyott minket! - Nem hagyott itt, elment a Mamáékért az állomásra. Na ez volt eddigi életem egyik legelhibázottabb mondata. Mert teszem azt, ha azt mondom: Apa lement futni egyet, vagy Apa elment kifliért, vagy Apa mindjárt jön, akkor tuti van esély arra, hogy visszaaludjon. Így viszont zéró. Ugrált meg kiabált, hogy jön papa, jön mama!!!! Alig tudtam lenyugtatni, hogy ne kiabálja fel az egész házat. Hatal

Íme egy pár kép a gőzösös kirándulásról - szerintem többet mesélnek ezer szónál :)

Jó hangosan szólt a sziréna. Meg az eső is rendesen kopogott a fejünkön. Mondjuk jól beöltöztettük a gyerekeket, tetőtől-talpig vízálló cuccban virítottak. Elmentünk megnézni a tűzoltók bemutatóját.  Látványos show műsor volt, sikítozó hölgyekkel, hosszú létrás és rövid létrás mentési akcióval. A gyerekek legalábbis látszólag teljesen el voltak hűlve a látottaktól. Noémi kb 6x nézte végig ahogy eloltottak egy lángoló tévét. Igazándiból egy tévé formájú kazán volt, de ez most csak kukacoskodás (sült kukacoskodás). Meg lehetett szemlélni a tűzoltók teljes felszerelését. Az egyik tűzoltó sisakját elkértem, hogy a gyerekeket lefényképezzük, de csak Danika volt hajlandó a fejére csapni. Jól állt neki. Aztán minden gyerek tüzet oltott. Voltak kis gyerek házikók, szám szerint 3, az ablakaikban lángnyelvecskékkel. Egy tűzoltó pumpálta vödörből a vizet, a kis slag végén pedig kicsi tűzoltó fecskendő volt. Ha eltalálták a lángnyelvet a vízzel, lebukott. És már el is oltódott. Danika nagyon ügyes

Ajaj! Nem túl vidám dolog egy szimpla hétköznap, ugye? De legalább valami meglepő is történik, szinte minden nap. Bemész dolgozni. Például. A mi mai meglepő dolgunk az volt, hogy találkoztunk egy végtelenül kedves svájci nénivel. Itt lakik két lépcsőházra mellettünk. Megjegyzem, még sohasem láttam - így utólag - csak a nyomait. Ugyanis, mint kiderült, van két lányunokája (Naomi és Jazmin) valamint egy Laila nevű fekete retriever kutyája. Ha játszanak a játszótéren és a kutyának sétálhatnékja támad, akkor minden cuccukat otthagyják és elmennek sétálni. Na ezt láttam én, többször. Aztán ma, csoda történt. Mi már kint játszottunk, amikor megjelentek. És a gyerekek azonnal elkezdtek együtt homokozni. Oly mértékű kölcsönös szimpátia lobbant fel hirtelen, hogy elsöpörte a nyelvi nehézségeket. Kiderült, hogy a nagyi 5 nyelven beszél, és ezek egyike az angol - meglepő módon már találkoztam olyannal, aki 5 nyelven beszélt, és ezek egyike sem volt az angol.... szóval szóba elegyedtünk. Németül.

...könyörgöm, el ne kezdjetek énekelni. És a tánc sem kell. Legyen egy szimpla munkaszüneti nap. Jó. Akkor mit csináljunk? A barátaink elmentek megmászni egy 2000m magas hegyet.... de ez nekünk egy kicsit túl magas - még szötymörgős a gyerekek orra. Akkor menjünk el az Ütlibergre és sétáljunk el Adliswilig. Jól hangzik. Szép napos az idő. Na, ki emlékszik olyan május elsejére, ami ilyen idilli maradt? Na, ez itt sincs másként. A szél eldöntötte, hogy munkanapot tart. Így aztán nagyot játszottunk az Ütliberg csúcsánál lévő játszótéren. Kb másfél órán át. Úgy döntöttünk, nem gyalogolunk, mert bár a gyerekeknek vittem egy garnitúra meleg ruhát, magunknak nem sok mindent pakoltam. Hát haza vonatoztunk. Egész úton az volt a benyomásunk, hogy Lola perceken belül elalszik. Ehhez képest Némi aludt el a vonaton, míg Lola vígan mászott fel a lépcsőnkön. Háromra értünk haza, ágyba tettük a két pupákot és mi is előírás szerint viselkedtünk. Eldőltünk a tv előtt. Lehet, hogy már említettem, de reme