Állatkert az otthonomban
Gyerekként rajongtam Gerald Durell könyveiért. Titkon arról ábrándoztam, hogy majd egyszer nekem is jó sok veszélyes állatom lesz, és majd mind eldugdosom a szüleim elől, és majd híres etimológus leszek. Vagy rendőr. Vagy csak simán hibbant felnőtt. Persze nem mertem a húrt túlfeszíteni, így csak két árva hosszúszőrű tengerimalacot tartottam a meglévő háztályi állatállomány mellett (tyúk, disznó, Mama udvarán kacsa, Keresztanyáméknál gyöngytyúk), és persze kutya meg macska. Ebből is láthatjátok, micsoda sanyarú, állattalan gyermekkorom lehetett. Amikor beköltöztünk ebbe a szép, és mostanra már igazán megszeretett házunkba, nem hittem volna, hogy minden gyermekori álmom beteljesülhet. Rendszeresen dézsmálja a fű alatt rejtőző lárvákat egy BORZ, a kukát nem tehetjük ki csak az elszállítás reggelén, mert a RÓKÁK rendszeresen a környéken járőrőznek. A nyáron a szomszéd kihívta a vadaspark dolgozóit, mert a terasz mellett álldogált egy ŐZ, és persze mindeközben Pascal a TEKInk úgy döntött,