Dornbachok Kalandjai Svájcban

Úgy néz ki, hogy körülöttünk mindenkinél véget ért az akvárium láz. Először csak az Éviék adományozták nekünk hat darab pucoló és egy darab harci halukat, aztán ma meg a Kati hozta át a fél éve eutanáziára fogot, de megdögleni piszkosul nem akaró neonhalait. Nincs is mondjuk itt semmi gond, szép fényes, lakájos kis akváriumunk van. Gondoltam én. Így, elsőre. Aztán meg először csak a harci hal adta meg magát (Bocsi Dani!), aztán a hét elején furcsa dologra lettem figyelmes. Kis apró valamik szopogatják belülről az üveget. Mi a manó, mondom, elférgesedünk??? Hát nem! Nekünk tutira csak lány pucolóhalaink voltak, de ahogy itt most kinéz, az Urbán alomban, bizony, bizony ott várakozott egy társaságra kiéhezett hím is, és most 14 (ennyit bírtunk eddig összeszámolni) félcentis kis pucolóhal nyalja az üveget. Bevallom kicsit aggódom. Eddig a neonhalaink tök nyugiban voltak, de mi van, ha a Katiék almában ott is figyel egy tettre kész ficsúr???? Annyira azért nem nagy ez az akvárium, hogy egy

Itt valami mindig történik, vagy ha nem, akkor mi gondoskodunk róla. A hét például azzal indult, hogy Péter nem ment dolgozni, ágyban maradt, hogy párnák között agonizálja végig a vírustámadást, ami ízületi fájdalommal és jó sok orrfújással járt. Nem akarta túl sokáig adni az elesettet, leginkább azért, mert kedd-szerda-csütörtök bentlakásos tréningen kellett részt vegyen az Ütlibergen, és ha már jó sok pénzbe bele kerül, gethesen is, de elmegy. A gyerekek hamar túlették magukat a meglepődésen, hogy akkor az Apa nem kíséri őket iskolába, meg nem jön estére haza. Minden reggel beállítottam az órámat, hogy hétkor kedvesen ébresszen. A hiba a rendszerbe ott csúszott, hogy minden bizonnyal - vagyis az Android szerint biztosan - túl zsíros a bőröm, mert egyszerűen nem bírtam az érintőképernyőn kikapcsolni az ébresztést. A kis dög, meg egyre hangosabb lett, míg nem már a Noémi szólt, hogy Anya, valami csörög, nem hallod?! Hát, hallani éppen hallottam, de hát mit tehettem? Rájöttem én, hogy a

Amikor még kezdő szülők voltunk és a nagyszülők ( mármint a Péter szülei, mert ugye az enyémek, addigra már egydanos nagyszülők voltak) is épp csak elkezdték a szakmát, volt egy kis zavar az éterben. Hogy lányos zavarukban, vagy csak a megelőző negyven év beidegződése okán-e, nem tudom, de ha Papa azt akarta mondani Noéminek, hogy menjen oda a Mamához, akkor redszersenen leanyázta. Mármint nem olyan degradálóan, hanem szó szerint azt mondta, hogy menj az Anyához! Lett is ebből nagy kavar olyannyira, hogy a végén már mi is kevertük, igaz én sohasem hívattam magam Mamának, ellenben néha befigyeltem, mint APa. Nem meglepő ezek után, hogy Loli sem egészen korrekt a szülők- nagyszülők megnevezésekkel, na de ezt már megszoktuk. Ellenben a Kingin kitörő hülyeséggel napokig nem tudtunk mit kezdeni. Egészen konkrétan elkezdte anyukámat Papának szólítani. Ha megkérdeztük, hogy hol a Mama, rámutatott és mondta, hogy ott, de ugyanezt csinálta a Papa kérdésre is. Mama elmondta neki tízpercenként, h