Shrek meg a Pita

Itt valami mindig történik, vagy ha nem, akkor mi gondoskodunk róla. A hét például azzal indult, hogy Péter nem ment dolgozni, ágyban maradt, hogy párnák között agonizálja végig a vírustámadást, ami ízületi fájdalommal és jó sok orrfújással járt. Nem akarta túl sokáig adni az elesettet, leginkább azért, mert kedd-szerda-csütörtök bentlakásos tréningen kellett részt vegyen az Ütlibergen, és ha már jó sok pénzbe bele kerül, gethesen is, de elmegy.

A gyerekek hamar túlették magukat a meglepődésen, hogy akkor az Apa nem kíséri őket iskolába, meg nem jön estére haza. Minden reggel beállítottam az órámat, hogy hétkor kedvesen ébresszen. A hiba a rendszerbe ott csúszott, hogy minden bizonnyal - vagyis az Android szerint biztosan - túl zsíros a bőröm, mert egyszerűen nem bírtam az érintőképernyőn kikapcsolni az ébresztést. A kis dög, meg egyre hangosabb lett, míg nem már a Noémi szólt, hogy Anya, valami csörög, nem hallod?! Hát, hallani éppen hallottam, de hát mit tehettem? Rájöttem én, hogy a kezem sem nem elég meleg, sem nem elég száraz, sem nem elég emberi, de egyrészt a lábam még ennél is rosszabb opció lett volna, másrészt én ezt tudom nyujtani reggel korán, ha ez valaminek nem elég.....  Szerencsére mire Noémi lemászott az ágyáról és odasomfordált hozzám, addigra a telefon is úgy gondolta, hogy a papírzsebkendő, amit végső elkeseredésemben bevetettem és a kijelzőn huzigáltam veszettül, az egy emberi testrész (bár még nem nőtt sem a kezemhez, sem az orromhoz) és hajlandó volt kikapcsolni az ébresztő funkciót. Eme felelmelő öt perc volt az utolsó alkalom, hogy én érintőképernyős telefont ébresztőórának használtam. A többi reggel ezek után már szinte rutinból ment.

Kingi éneklős lett. Gyakorlatilag egész nap magában dúdolászgat, mindegy, mi adja az apropót. Volt, hogy hintázás közben meglátott egy madarat, felkiáltott, hogy Majár! Én rávágtam, hogy aha, egy varjú, mire nekikezdett a csip-csip csóka, vakvajúcska- nak és megállás nélkül nyomta. A felpörgetett szövegelés mellet új szórakoztató elem, hogy csak az én kezemmel képes bizonyos dolgokat elvégezni. Párdon, elvégeztetni. Eddig simán játszott egyedül forma bedobálósat, de most már nem. Kezembe nyomja a formát, rámkiált jó hangosan, hogy ANYA (hátha nem tudom, ki vagyok) és rámutat a megfelelő lyukra, hogy ott dobjam be. Ha rafinált akarok lenni és csak félig dobom be, akkor a könyökömnél lök meg, nehogy hozzá keljen érnie valami idegen tárgyhoz. Mondanám, hogy idilli a hangulat itthon, de úgyse hiszi el senki, pláne ha meghallja, hogy Kingi táncolás közben azt énekli, hogy Haggyá békén! Haggyá békén! Lálálá! Haggyá!

Csütörtök reggelre viszont rajtam is kitört a végtagfájlalós, orrcsurrgatós, fejfájós nyavaja, így a tréning utolsó pár órájáról sebesen hazajött a Nagy ember, hogy megmentsen és azonnal ágyba parancsoljon. Egészen szombat délig feküdtem - igaz nagyobb megszakításokkal- amikoris tizenegykor ráeszméltem, hogy 1- még mindhárom gyerek pizsiben rohangál, 2- kéne enni valamit, 3- nincs főzve kaja. Na akkor gyorsan főztem egy húslevest, mert ilyenkor az a legjobb és a gyerekeknek is a kedvence. Ha már kimásztam az ágyból úgy határoztunk, hogy történetünkben először ötösben megyünk moziba. Ez látszólag elég komoly vállalkozás, ha Kingi életkorát is figyelembe vesszük, de mi rettentő rafináltak voltunk, mert rájöttünk, hogy most van a Sihlwald Kino, amikoris a Sihl patak melletti kisebb vidra rezervátumnál lévő istállóba beállítanak egy ősöreg mozigépet (mint amilyennek Apukám dolgozott anno), meg beraktak vagy száz műanyag széket, és mehet a menet. A szünetig ( mert itt bizony a rendes moziban is van féltávnál szünet, mint a színházakban) Kingi is egész jól bírta. A Shrek 4-et néztük, és mivel gyorsan sütöttem indulás előtt egy sütit, meg szóltunk a Wiebkééknek, és ők is jöttek és ők is készültek, volt csemege is rendesen. Sőt, Kinginek annyira tetszett, hogy minden pillanatban, amikor feltűnt a Shrek, felkiáltott, hogy BÁCSI és a vászonra mutatott. De hát, ha tényleg ott volt! És milyen sokszor! Szünet után nem nagyon volt már kedve visszamenni, de nem volt gond, játszott Apával az udvaron, miközben a sátorvászonnal bevont istállóoldalnál mindent jól hallottak. Olyannyira jól éreztük magunkat, hogy izibe megvettük a jegyet e hét vasárnapra az óceánok élővilágáról szóló természetfilmre. Hazavonatozás után megbeszéltem a Wiebkével, hogy találtam egy pita receptet és másnap kipróbálom, ha van kedvük csatlakozzanak. Hát volt.

Maga a pita készítés egyáltalán nem volt nehéz. A recept egyszerű volt, finomak és jó nagyok is lettek, könnyű volt őket salátával és fűszerezett csirkemellel megtölteni. Azt hiszem többé nem fogok boltban venni, megsütöm magunknak, amennyi kell.

Délután a szikrázó napsütésben elsétáltunk Noémi iskolájáig, meg a tornateremig, mert az máshol van, hogy lássuk mennyit kell neki naponta megtenni. Nagyon szép túra volt. Egyrészt szépek a kertek és a házak arra felé, másrészt meg nem kell sokat felfelé caplatni. Az iskola is egész klassz. Szeret is oda járni.

Ha mindeközben úgy tűnne, hogy unatkozom, hát körberöhögök mindenkit, mert sikerült ujraindítani a logopédiai szűrést az oviban, tudtam beszélni a magyar pappal, aki az olasz misszió vezetője, hogy tartson hittant a gyerekeknek és alakul az élet az iskola körül, bár még sok a bizonytalanság. De majd csak kiforr. Vagy ha nem, megnézünk még egy filmet és eszünk hozzá pitát.