Mamák és Papák

Amikor még kezdő szülők voltunk és a nagyszülők ( mármint a Péter szülei, mert ugye az enyémek, addigra már egydanos nagyszülők voltak) is épp csak elkezdték a szakmát, volt egy kis zavar az éterben. Hogy lányos zavarukban, vagy csak a megelőző negyven év beidegződése okán-e, nem tudom, de ha Papa azt akarta mondani Noéminek, hogy menjen oda a Mamához, akkor redszersenen leanyázta. Mármint nem olyan degradálóan, hanem szó szerint azt mondta, hogy menj az Anyához! Lett is ebből nagy kavar olyannyira, hogy a végén már mi is kevertük, igaz én sohasem hívattam magam Mamának, ellenben néha befigyeltem, mint APa.

Nem meglepő ezek után, hogy Loli sem egészen korrekt a szülők- nagyszülők megnevezésekkel, na de ezt már megszoktuk. Ellenben a Kingin kitörő hülyeséggel napokig nem tudtunk mit kezdeni. Egészen konkrétan elkezdte anyukámat Papának szólítani. Ha megkérdeztük, hogy hol a Mama, rámutatott és mondta, hogy ott, de ugyanezt csinálta a Papa kérdésre is. Mama elmondta neki tízpercenként, hogy én a Mama vagyok, de a kis pelenkagyárost nem hatotta meg, futott utána, hogy Papa gyeje! Aztán persze rájöttünk. Édes jó apám minden este nyolckor bekapcsolta Mama gépét, hogy Skype-on beszéljenek, csak éppen a kamerát nem kapcsolta be, így mikor kiabáltak, hogy: Gyere Kingi, itt a Papa, szegénykém kénytelen volt Jóanyám fényképével és Papa hangjával beszélgetni. Hát csoda, hogy kicsit megmakkant a gyerek?

Egyenlőre nem hatja meg bárhogy igyekszünk is helyrehozni a bakit, de ez a mi családunkban már nem is olyan nagy gáz. Így vagyunk mi ezzel Anyák, Apák,  Mamák és Papák. Vagy fordítva.