Kinek, mi jutott...

... mármint a családi örökségből. Hogy? Ja, a genetikaira gondolok. Nem tudom mi lehetett abban a nagy kondérban, amiben engem kifőztek, de sajnos nem az, amit kértem volna. Mi is lett volna az? Hát egy nagy adag édesanyám tántoríthatatlan jókedélyéből, az 5 perc alatt csokoládéra barnuló bőréből, ami csak karácsony után kezd halványodni. Belekerült édesapám műszaki érzéke, ennek nagyon örülök. DE! Benne van az is, amit legszívesebben visszaadnék. Na, ki ismeri famíliánkat jól? Ki látta már anyukámat edénnyel dekázni a combján? Ajtót rácsapni a kezére? Forró olajba nyúlni, véletlenül?
Nálam ez annyiban jelentkezik, hogy a bútorok, minden nap vándorolnak, hogy a legváratlanabb helyeken felbukkanva elém álljanak, hogy nagy lélekjelenléttel "csak" a kis lábujjammal menjek neki. Jelenleg 3 lila, egy zöld és maroknyi piros folt van rajtam. No meg két kis lábujj, melyeket csak a bőr tart a helyén szerintem, mert ennyi ütés után, csoda, hogy még megvannak. Én, aki minderről tudom, hogy hol van, még ha apró és épp fél éve, hogy láttam, én nem tudom megjegyezni, hogy hol tartjuk a dohányzóasztalt. Biztos túl nagy ahhoz, hogy megjegyezzem. Persze sokszor megvádoltam Pétert is, aki papokat megszégyenítő nyugalommal hallgatta végig szavaimat, hogy miért tolja el minden éjjel az ágyat 2 centivel! 2 centit nem látni, csak a bokámon, lábamon érezni. De akkor minimum egy hétig. Öregszem. Ennek az a biztos jele, hogy egyre szaporodnak rajtam a foltok. Drága édesanyám, nem lehetne, hogy ez valahogy visszaszálljon?
Bizakodtam sokáig, hogy ezt én nem örökítem tovább lányaimnak, de a mai nap sajnos ellenem van. Némi belerúgott a székbe a kis lábujjával. Puff neki! Most mi lesz! Azt hiszem szerzek egy tolatóradart és felszerelem rá. Bár neki elég barna a bőre, meg szépen meg is marad a barnasága. Lehet, hogy ez már így jó lesz, és nem fog erről majd blogot írni.