Tél ide, tél oda

Kedves hallgatóink - kik saját hangjukon kénytelenek bennünket hallgatni - tisztelt közönségünk, valamint rég elfeledettnek hitt barátaink!

A Dornbach Dokumentum stáb örömmel adja át szemelvényeit a télről. Kérjük fogadják szeretettel!

Amikor a rózsaszín ködben elhangzott, hogy szeretett kis házikónkkal kapcsolatos minden feladat bennünket terhel, még nem láttuk a valóság rettenetes hólapátját. Sőt! Örültünk, hogy végre nem kell mindennel a házmesterre várni, majd mi mindent megoldunk. Eme büszkeséggel felturbóztatott ál-merészséggel vágtunk neki a szépen beköszöntő télnek. Lehetett volna olvasni a baljós jelekből, mint az októberben leesett 10 centiből, de mi vakok voltunk.  És reménykedtünk, igen, balga módon reménykedtünk egy jó sízezonban, meg hogy szép, FEHÉR telünk lesz. Na, fehérségből nem volt hiány. Meg sem tudom számolni azon reggelek sokaságát, mikor az óra jelzés után Péter kedvetlenül elhúzza a rolót a tetőtéri ablakunkon, elborzadva látja, hogy nem lát ki és vonul le havat lapátolni. Az első héten még tán mosolygott is hozzá, a másodikon már nem annyira, aztán meg rájött, hogy nyakig ül a pottyantósban. Hogy miért? Mert a sorban legalul lakó szomszéd egy egyedülélő nő, aki lehetetlen időbeszotással dolgozik az egyetemi klinikán, az égési osztályon - ergo nem lapátol havat. A közvetlen szomszédunk, szintén egyedül gyermeket nevelő anya, aki lapátol havat, na de az mégsem járhatja, hogy egy nő lapátolja el a havat. Vagyunk mi, az erőtől duzzadó harmincasok, majd fölöttünk laknak Uecker bácsiék a maguk fejenkénti 80 évükkel, hát nyilván, nehogy már ők lapátoljanak havat. Hosszú időbe telt, mire rájöttünk, hogy nagy valószínűséggel az van, hogy Péter idézi elő eme szörnyű állapotot, mert aggódik, hogy legyen majd elég hó a síeléskor........de ezt majd mindjárt folytatom.

Októberben ráeszméltem, hogy kezdődik a korcsolyaszezon, és a csajokat legott beirattuk a thalwili koripályára. Pechünkre csak szombat 12:45-kor kezdődő oktatásba vették be őket, így praktikusan az összes szombatunk jól ketté lett vágva. A csajok nagyon élvezték, sőt még a Kingi is megállás nélkül reklamált, hogy ő is menni akar. Persze még nem vették be, de azért béreltünk neki is korit, és ha az oktatásnak vége volt, akkor mind jégre mentünk. Történt, hogy Péter Amerikába utazott, és ezen időre meglátogatott minket Anita és a két lurkó - merthogy Dornbachmama elesett Szenteste a jégen, és sajnos műteni kellett, a Karácsonyt is korházban töltötte, és ezért nem tudtak eljönni, Anyáméknál meg hivatalos ügyek miatt nem volt járható az út. Szóval itt voltak a fiatalok, és persze volt korióra is. Legott a jégre vittem persze mindenkit. Ja egyébként, lehet, hogy nem mondtam még, de én magam nem tudok korcsolyázni, ennek ellenére megfogtam Lili és Kingi kezét, és elmagyaráztam, hogyan is kell ezt csinálni, majd szépen lassan nekilódultunk. A Lili fantasztikus ügyes volt. Hamar lemásolta a mozdulataimat, megértette, mikor elmagyaráztam, hogy fontos, hogy a testsúlyunk elöl legyen, mert ha kicsit is hátradőlünk, azonnal seggre esünk, és már az első alkalommal is elengedett és nekikezdett egyedül csúszni. Ezzel szemben Ádám a fejébe vehettte - ugye biztosan nem tudom - hogy amit én mondok, az biztos nagy marhaság, merthiszen láthatóan nem tudok korcsolyázni, így saját módszerével kezdett korizni. Miután vagy 150X seggreesett, kiment kicsit pihenni. Második alkalommal, Lili már a kör közepén próbált pörögni, míg a nagyok körülötte fogócskáztak. Ádámot ismét karonfogtam, de nem jutottam vele sokra, viszont már a saját módszerével is csak 80X esett el, ami azért lássuk be, szép teljesítmény. Igaz a pályáról négykézláb ment le, de csak azért, mert úgy ítélte gyorsabbnak. 

Nem gondoltam volna, de ez a tél a végül a korcsolya jegyében telt el (miről beszélek, még most is rettenetes hideg van, és hó is van), mert felkért Loli osztályfőnöke, hogy kísérjem el az osztályt a koripályára. Az egész Wilacker iskola egy délelőtt elment korizni. Azzal kezdődött, hogy elballagtunk a vonathoz, majd a Lagnau megállóból busszal el a pályáig, majd onnan 1km gyalog ténylegesen a pályáig. Mire minden gyerek korit kapott, felöltözött, elkészült, megőszültem. Majd én is kaptam a lábamra korcsolyát. Jó svájci szokás szerint a tanárok nem foglalkoztak a gyerekekkel (3 tanár kb 70 gyerekre), így vettem a bátorságot és a fal mellett lassan araszolgató gyerekekhez mentem és a Lilinél begyakorolt módszeremmel elkezdtem őket megtanítani. Egy óra alatt 6 gyereknek sikerült elméleti szaktudásomat gyakorlatba átültetni, és ezzel már jól éreztem magam - miközben a tanerők kávéztak és beszélgettek. Volt kis tízóraiszünet, majd a pályára visszérve felfedeztem, hogy a Jázmin nevű magyar kislány is a popóján landolgat. Odamentem, megpróbáltam megtanítani, de ő meg az Ádám típus volt, és nem nagyon hatottam meg. Azért azt sikerült elérnem, hogy kicsit dőljön előre, bár láthatóan nem tetszett neki. Ekkor elkövettem azt a hibát, hogy kezemet nyújtottam, így az összeérintés pillanatában esett el, megtartottam, ám ezzel a másik irányba lendült, amire viszont nem voltam lelkileg felkészülve, így eszméletlen nagy dupla-leszúrt-rittbergert mutattam be, seggre. Azt hittem, nem fogok tudni felállni. Végül mégis kikecmeregtem, de közöltem, hogy ma már nem tartok több foglalkozást.

A pálya bejáratához kis rámpán kell felmenni. Le van rakva gumiszőnyeggel, hogy a korival is kényelmesen meg lehessen ezt lépni. Ott áldogáltam, mikor jött nagy lendülettel egy nálam nagyobb fiú és arcal előre megpróbált a rámpán lejönni. Rászóltam, hogy ez így nem lesz jó, erre felháborodottan rámszólt, hogy ne dumáljak, nem vagyok az anyja, ebben a pillantaban túllendült, a két lába az ég felé repült, ő maga a tarkóján landolt és elájult. Körbenézek, tanárok sehol, szuper. Életet lehetlem belé, fel akart pattani, lefogtam. Mondtam neki, most eljátsszuk, hogy én vagyok az anyja és szót fogad. Végignéztük múködnek-e a végtagjai, fáj-e a feje, lát-e rendesen, tudja-e hol van, nem fáj-e sehol. Mikor kiderült, hogy minden rendszer jól ujrabootolt, felállítottam, erre közölte, hogy aznap még nem evett, adjak neki enni. Hát szerintem túlértékelte szerepvállalásomat. Beküldtem a pihenőbe, de 5 perc múlva már megint a pályán láttam. Innentől viszont áttettem székhelyemet a rámpához, és minden érkezőnek elmagyaráztam, hogy oldalazva jövünk le. Nem mindenkit érdekelt a mondanivalóm, viszont kellően lelassítottam mindenkit, így már csak két esést voltam kénytelen végignézni. Ami a legszebb, még a tanárokra is rászóltam. Jeeeeeeeeeee.

A hazaút rettenetes volt. Nem elég, hogy a gyerekek fáradtak voltak és nem volt erejük még a buszmegállóhoz is elgyalogolni, a beérkező busz is tele volt már szinte, így egész érdekes volt bepréselődni. Volt egy néger kislány - na jó, akkora volt, mint én - nem akart felszállni a buszra. Lökdöste a tanárt, nem engedett, megfeszítette magát. Nagy erővel az ajtó záródáskor lökték oda, persze hozzám, majd elindultunk. Rúgta az ajtót, kiabált, hogy ki akar szállni. Megöleltem, beszéltem hozzá, simogattam a fejét. Kiderült, hogy fél a busztól. Egész úton duruzsoltam neki, minek hatására a mellkasomra tette a fejét és elengedte magát. Mint mondottam volt, telezsúfolt, menetrendszerinti, már eleve tele lévő buszon vagyunk, és én őt ölelem, és egyikünk sem kapaszkodik. Persze mindez nem sík terepen történik, mert Svájcban vagyunk, így kénytelen voltam rászólni, hogy vagy ne engem öleljen, vagy kettőnk helyett kapaszkodjon. Mindeközben két tanárnő is kedvesen mosolygott rám. Amint leszálltunk a buszról, felélénkült, de a vonat beérkezésekor, már keresett a szemével, én meg csak kitártam a karom: gyere, a vonat is nagy barátunk! És ekkor jött a feketeleves: Sihlau megállóból a Wilacker iskolába hajtani a gyerekeket, SZÓ SZERINT. Ha ezerszer nem hallottam a FÁRADT vagyok, nem megyek tovább-ot, akkor egyszer sem. A végén, már 4 gyerek táskáját vittem, mert persze volt olyan, aki a saját koriját hozta magával, így az ilyen feltételek mellett lehetetlen teher volt az elsősöknek. Megszenvedtünk, mire felértünk. Másnap kaptam egy képeslapot meg egy doboz bonbont az osztályfőnöktől, megköszönte hatahatós közreműködésemet. Na legalább ennyi, majd Péter megeszi.

Ma volt a lányok szezonzáró gálaműsora a koripályán. Délre kellett mennünk, kettőig tartott és IGENIS befagyott az összes nyílásunk! Nem sokszor fáztunk ennyire! A Loli kijelentette féltávnál, hogy ő nem megy vissza a jégre, mert ott kellett mozdulatlanul állniuk egy jó órát, hogy aztán 3 kört korizzanak. Bár úgy volt, hogy megyünk ebédelni, de lefújta az elcsigázott társaság, így merülőversenyt tartottunk a fürdőkád legalább 45 fokos vizében.

Bátorkodom előhozakodni még a síelés témakörével, de mivel már elzsibbadt a kezem, nektek meg gondolom kiszáradt a szátok, tartsunk egy perc reklámszünetet, aztán folytatom........................................

Na, ki találja ki, hogy hol voltunk a síszünetben???? ........ Bingó! Wildhaus! Mama, a te szavazatod nem ér, te tudtad korábban is!

Szóval a a korábbiak ismeretében közölte velem Az Ember, hogy az első nap SZOBAFOGSÁG. Nem mehetek, sehová, nem csinálhatok semmit, és nem is gondolhatok semmire.  Mivel ez rettenetesen unalmas lett volna, így azért egy kicsit mégis elmentünk kirándulni Iltiosra, na de ott aztán tényleg nem csináltam semmit.

A síelés szuper volt--- már annak aki síelt. Én ugye nem. Merthogy idén először Kingi is ment sísuliba. A nagyokkal együtt beirattuk őt is ebédre, meg déltáji foglalkoztatásra, így a reggel 10-kor leadott gyerekeket elvileg délután 4-kor kaptuk vissza. A nagyokkal ez remekül működött, de Kingit nem mertem még nagyon ott hagyni, így aztán felvertem minden nap kis tanyámat a sísulinál, és míg őkegyelmessége a fékezés képességét sajátítgatta, addig én két kesztyűs kézzel készültem a német nyelvvizsgára. Ezt egyébként Lottától tanultam, mármint nem a tanyaverést, hanem a dupla kesztyűbe dudálást. Ő úgy oktat - ő is síoktató - hogy van rajta egy 5 ujjas szövetkesztyű, olyan snassz, hagyományos, és arra még felvesz egy nagyon vízálló kétujjasat, ami viszont sokszor nem olyan csini, ellenben szuper. Így én a szövetkesztyűben írtam (a -8 fokban), majd mikor már nagyon fázott a kezem, felvettem a másik kesztyűt is. Hamar bemelegedtem, így kezdhettem előről az egészet. Hogy miért volt erre szükség? Nos azért, mert a nyelvvizsgán KÉZZEL kell majd írni, és az elmúlt 15 évben bevásárlólistánál hosszabb terjedelmű művet nem írtam tollal. És hát, vallom be őszintén, az olvashatóságon is volt még mit javítanom. 

Na de vissza a hóra. A gyerekek megint nagyon élvezték. Ugyanott laktunk, ugyanolyan jókat ettünk, ugyanúgy nem kellett őket reggelente noszogatni, mint tavaly. Most egy csoportba került Noémi és Loli, így aztán még nagyobb volt a boldogság. Minden délben Péterrel kettesben beültünk a koripálya éttermébe (ugyan hová máshová) és ott ettünk. Hát nem hiszitek el, rövid idő alatt kiderült, hogy az éttermet üzemeltető pár férfi tagja magyar, és persze minden nap jött kicsit diskurálni velünk. Mint kiderült már 43 éve él Svájcban, de csak ebben a szezonban jöttek Wildhausba. A Bodensee-nél voltak korábban, de ott már nem megy a bolt, de itt, itt szuper. Mint kiderült, van Curling pálya is, és arra nagyon sokan jönnek. Az osztrákoknak valami 4, a németeknek 2, de a svájciaknak 38 Curling csapata van, és azoknak persze gyakorolni kell. 

Kingi jól haladt a sieléssel, bár nem mindig volt kedve az adott oktatóhoz, még akkor sem, ha egész héten elvileg ugyanaz a 4 ember oktatta, persze nagy pofával már az első nap közölte, hogy akkor ő már tud, mehetünk fel a hegyre. :), de azért még hagyuk, hadd tanuljon. Minden nap azon ment a rinya, hogy mikor jön Snowli, a nagyra nőtt hegyi nyúl (-nak öltözött egyik oktató szórakoztatni a siserehadat), aztán meg amikor jött, nagy bátran kukucskált mások háta mögül, majd nagy hanggal hangoztatta, hogy milyet bratyizott a Snowlival. Hát betojtunk. Persze mindennapi zsolozsmánk lett, hogy vajon jön-e a Snowli. Ha jött az volt a baj, ha meg nem akkor az. Megegyeztünk Péterrel, hogy a teszt jól sikerült, minden gyerek jól megvan nélkülünk délben, úgyhogy jövőre ugyanitt, de már mi is teljes jogú síelőkként. Úgy legyen!

Na, azt kihagytam, hogy megérkezésünkkor gyönyörű napos idő volt, ami még 3 napot kitartott, majd elkezdett havazni, és abba sem hagyta, míg el nem jöttünk. Péter utólag bevallotta, hogy megint izgult, hogy lesz-e elég hó - hát volt. Itthon kiderült, hogy míg távol voltunk egy csepp hó sem esett, de jó, senkinek sem kellett lapátolni. Mondanom sem kell, vasárnap reggel arra ébredtünk, hogy havazik. Most inkább nem ismételném el, mit mondott Péter, de éreztette minden hópehellyel, hogy cseppfolyós állapotban születtek, maradjanak is abban. Azóta áhitattal nézzük minden nap az időjáráselőrejelzést, mert elvileg minden másnapra 8 fokot jelez, csak a másnapok tolódnak mindig másnapra, így egy hete üldözzünk egy jó időt, de csak nem sikerül elcsípni.

Még nem szólottam a szülinapokról, volt bőven, és a bizonyítványokról sem. Röviden, annyit, mindenki egy évvel idősebb lett, én magam pedig több égési sérülést is elszenvedtem. A farsangon kiderült, hogy sokan nem tudnak fánkot sütni, így 3 alkalommal tartottam fánksütésből oktatást, mert ez nem elfogadható állapot. Rongyosra beszéltem a farsangkor a számat, de megérte, mert a gyerekek nagyon élvezték. Noéminek 5-6 lett a bizonyítványa, matekból 5,9 lett az átlaga, de csak 5-6 kapott, mert az nem tiszta 6. Loli pedig még nem kap jegyet, csak szóbeli értékelést, és sok szépet és jót elmondtak róla. 

Szóval a tél lassan mögöttünk - bár a hólapát még az ajóban áll - már gondolatban a tavaszra készülünk. Pascal azóta sem alszik, viszont a síelés kapcsán kiderült, hogy nem igényli bébiszitter szolgálatait, jól elvolt a bekészített ennivalóval egy hétig. A kocsira valószínű venni fogunk egy síboxot, mert a lécektől lassan nem férünk el, és ami a legszebb, egész télen csak egyszer estem seggre! Na ezt csináljátok utánam Pupákok!