Nyolc

Abban a gigászi megtiszteltetésben van szerencsénk részesülni, így házastársilag, hogy a nyolcadik évfordulónkat még az Anyatermészet is velünk ünnepelte. Aki azt gondolja, hogy ilyen cukormázas, madárcsicsergős, napozós, medencében pancsolós, kisgyermekkel labdázós csiricsáré, romantikus esemény szóba jöhet mifelénk, azt csengő baritonnal körberöhögjük. Mi ugyanis praktikus, két lábbal a földön álló emberek vagyunk. Külön-külön, az együttet meg hagyjuk! Szóval nyolc. Ilyen szép szám. És együtt ünnepeltük. A fákkal, a vízzel, a levegővel. Az például pont nyolc fokos volt. Reggel, fél tízkor mikor mentem Kingivel az utcán, konkrétan látszott a leheletem. Tudom, minek okádok gőzt, mint egy kivénhedt házisárkány, de védelmemben hoznám fel, hogy már így is csak 35,5 fokon üzemelek.

A gyerekek rettenetesen izgatottak voltak. Ebéd közben már elmondtam nekik, hogy micsoda ünnep van, amit megfejeltünk fényképek nézegetésével. Azt hiszem, hogy valójában ez volt az első alkalom, hogy ők látták az esküvői albumunkat. Persze készültünk tortával, meg aprócsak tortácskákkal, és megfőztem Péter kedvencét. Na igen, nem kellett nagyon erölködni, mert az Úr odáig van a rántott sajtért. Az meg nem egy bonyolult dolog. Meglepő módon, még Péter is készült, holott ez nem erőssége, sőt, előző este maga hívta fel az én figyelmemet az előttünk álló eseményre, pedig egyébként első alkalommal lett volna alkalma tust bevinni :) A gyerekek  fényképnézegetés közben felháborodtak, mikor kiderült, hogy nekik nincs házassági évfordulójuk, csak apának meg anyának. Nagyon kiakadtak, Noémi odáig ment, hogy kijelentette, hogy neki igenis van most évfordulója, de aztán lassan lecsendesedett, mikor megbeszéltük, hogy ahozz bizony kellene egy férj is, na meg valami esküvőféle. Azért jó jel, hogy mind a két nagy megesködött, hogy nekik is mihamarabb lesz férjük, mert akarnak évfordulózni.

Este persze odakint vártuk a "vőlegényt", majd mikor befutott, lassan becuccoltunk mi is. Beérvén aztán a gyerekek jól megleptek minket, mert egyrészt nem engedték, hogy az étkezőt megközelítsük, másrészt meg közölték, hogy csak csukott szemmel létezhetünk. Aztán felvezették a nagy meglepetést: ünnepi terítést készítettek. Mindenki kapott tányért meg evőeszközöket. Mindenki saját stílusához illő szalvétát is kapott, és az egészet azzal koronázták meg, hogy minden poharába tettek szívószálat is. Igazándiból, számukra ez volt a legvagányabb dolog, többször is elmondták, hogy "szívószál, látjátok, kaptatok ünnepi szívószálat!". Valamint rollerezés közben szedtek egy-egy rózsát, és azt is az asztalra tették. És ott sürgölődtek. Nagyon édesek voltak.

Mondanom sem kell, hogy titoktartás szempontjából még egy hatéves gyerek is nagyjából a hangosbemondóval egyenértékű, mert bár megegyeztünk, hogy a torták, és az elmaradhatatlan Lego, az meglepetés, de nyilvánvalóan ez volt az első dolog, amit elmondtak az apjuknak. Noémi izgatottságában odáig ment, hogy az általam gondosan az asztal közelébe rejtett ajándékot előszedte, kihozta a konyhába, miközben Péter is és én is ott voltunk, és megkérdezte hogy Apa mikor kapja meg az ajándékát?  Hát csak egy kicsit kellett erre várni. Én magam fényképalbumot kaptam, mert bár rengeteg on-line képünk van, papírkép az elmúlt két évről gyakorlatilag nincs. Vagyis nem volt. Hát így volt, jó volt, reméljük jüvőre nem csúszik február a házassági évfordulónkba, mert bárhogy töröm a fejem, azért mi mégis júniusban keltünk egybe....... vagy nyolc év alatt ennyit romlik a memóriám???