Egyet vissza....

Nagyon furcsa volt hajnali ötkor Sihlau megálló. Békák kuruttyoltak, madarak csicseregtek és tömeg volt. Kicsit el is gondolkodtam, hogy mi van itt ma.......... de most kicsit előre siettem, menjünk egy lépést vissza!

Loli egész nap nyavalygott. Lehet azért, mert tudta, hogy másnap elutazom, lehet csak mert még nem barátkozott meg a rollerel.... Nem tudom. Pedig milyen nagyon várta, hogy megkapja. Előző hét szerdán ugyanis találtam a Migrosban negyven pénzért szuperjó rollert, de nem volt sajnos csak egy meg a bemutatópéldány, és hát hiába győzködtem én az eladót, hogy nekem két egyforma kell két nagy gyereknek (mert ugye Kingi ott vigyorgott a bevásárlókocsiban). Nem hatottam meg. A bemutatópéldányt nem adta oda. Túl fiatal volt, gyerektelen, mondhatjuk, hogy kis Csitri. Nem láthatta, hogy micsoda fatva is lehetne ebből. Az, hogy végül nem lett, csak és kizárólag a Lolin múlott, mert míg a Noémi megállás nélkül hajtogatta, hogy "akkor ez az enyém, Anya meg vesz neked másikat, jó?" Addig a Loli csak annyit mondott: "Jó, akkor most közös!" És tényleg. Mentek két kört a lakásban felváltva, majd jött menetrend szerint, a "Na, akkor add ide, mert az enyém!" és rá a felelet "Nem, közös!" kezdetű maratoni marakodás. Ezen trenírozva úgy mentem szerdán a boltba, hogy a bemutatópéldány nélkül egy lépést sem teszek, mert közben a Brunauparkban közölték, hogy nekik nincs és nem is rendelhető, mert kifutó, ilyen többet nem lesz nekik. Na a harcos amazon odapattant a még harmatos eladólány elé, és nagy lendülettel elhadarta az előző hét heppeningjeit, és hogy bocsi, de most akkor a bemutatópéldánnyal balra el. Erre az eladólány lazán félreállt (nem kell ide más, csak határozottság - gondolta az egyszeri asszony), a háta mögötti kupac dobozra mutatott és megkérdezte: "Ok, de nem lenne mégis jobb egy olyan aminek doboza is van?" Nos végül úgy döntöttem, hogy de, így még válogattam is egy kicsit, mert volt ott ezüst testű fekete fogóval meg fém testű, éjszaka fogóval :) Lett otthon nagy öröm és BÓDOTTÁ...... meg matricázás ezerrel, mert hogyan is különböztethető meg másként két teljesen egyforma roller, hacsak nem úgy, hogy fejenkét, kb. húsz matricával körbe dekorálod. Mondják, az az igazi tuti dolog. Van, aki még a ház falát is mintákkal ékesíti..... de most megint eltértem a tárgytól, menjünk vissza!

Hétfőn, kihasználva, hogy per pillanat nem esik az eső, felmarkoltuk a Wiebke-Hannes-Paul szomszédságunkat és átugrottunk a Türlersee-hez. Az idő remek, sehol egy felhő, és a víz már elérte a hihetetlen +15 fokot. Már-már mámorító. Kingit persze nem lehetett leállítani. Amint meglátta a dermesztő nagy vizet, vigyorogva megindult, úgy kellett félpercenként kirángatnom a jégkocka frissítő vízből, de hát ez van. Kis sírást megér nekem, ha cserébe nem kap tüdőgyuszit. Viszonzásként a sok-sok hajlongásért, mit az anyatermészet és a Kingi kedvéért kiviteleztem, rákvörös lett a hátam. Tudom, tudom, kis kellemetlenség nekem, de micsoda fintor mindenki másnak. Noémi a parton nagy lelkesen vadkacsákat is etetett, akik felbátorodva a friss-ropogós, mondhatni száraz kenyéren egész a pokrócok közepéig merészkedtek.......... Mit is akartam mondani?....... kacsák....... igen..... állatok.......... Ja igen. Vissza egy kicsit.

Pénteken a véletlenül esőmentes napon elvittem a három pupákot lovagolni. Ja, hármat. Mert itt voltak a Tesómék. Mi? Hogy még nem is mondtam? Hú, akkor gyorsan vissza a leges-legelejére!

Egészen konkrétan úgy volt, hogy először a Gabi érkezett, aki tudvalévőleg nem a Tesóm, mert őt Juditnak hívják. Na gondolom, akkor most megint puff, mindenki eldobta magát, hogy megmakkantam, pedig nem! Ez a legeleje.

Szóval Gabi a drága jó Zuram unokatestvére, ki jelenleg, vagyis most per pill nem, csak általánosságban beszélve, a ködös Albionban lakozik férjével, és mivel akadt némi dolga Lichtensteinben, onnan mi meg már csak egy köpésre vagyunk. (Csak sok lándzsás utifűszirupot kell benyelni) Csütörtökön érkezett, már több, mint egy hete. És akkor már esett egy ideje. Neki persze annyira fel sem tűnt, az esernyéje mondhatnónk, már végtaggá vált. Első nap szórakoztunk kicsit a Gugliban, mivel a Csütörtök munkaszüneti nap volt (mennybemenetel), így Péteren kívül csak néhány egészen megszállott volt az irodában, ő is csak azért, hogy másnap elmehessünk .... Na hova? Tessék tippelni!..........Bravó! Legolandot mondtál? Miből találtad ki? Csak nem ismerős a családunk??? Nos igen, valóban. Szemlesütve merem csak bevallani, hogy mi már megint voltunk Legoland-ben. Védekezésül felhoznám, hogy ott is rossz volt az idő, de legalább nem áztunk meg, nem úgy másnap Ravensburger Spielelandben, aholis nem volt tömeg (vajon miért??), cserébe, ha nem lett volna nálunk a vízálló felszerelésünk, többször is bőrig ázhattunk volna. Na itt találkoztunk a Tesómékkal. Szalagkorláttal mit sem törődve, hajnalok hajnalán elindultak, és jöttek, hogy meghódítsák a hágókat és gleccsereket. A terv jó volt, csak két dologgal nem számoltak. Van itt egyrészt ez az időjárás nevű kitolás, ami egész héten esőben (magasabb helyeken hóban) és 8-9 fokban (fent meg fagypont alatt) kumulálódott. Másrészt szintén nagyon aprócska, épphogy említésre méltó, hogy a hágók jó része is még sajnos le volt zárva. De sebaj, legalább webkamerán minden délelőtt végignézték, hogy "Na akkor ma hová nem megyünk fel? Rigi? Áááá, hvazik! Hágó? Ááááá, le van zárva, frissen esett egy méter hó!" Így aztán ültek a nappaliban a kanapén. Na de most eltértem a tárgytól, vissza!

Szóval Ravensburger akár még jó is lehetett volna. De nem volt. Sokan fáztak, meg átázott a ruhájuk, így este hatkor úgy döntöttünk, hogy irány haza. Otthon aztán a mindig kiváló raclette után jött a játszma, hogyan sakkozzunk el tíz emberttt aludni a lakásban. Végül a következő lépéssor lett a nyerő: A mi három lányunk beléptek a saját szobájukba, és ott is aludtak. A vendégszoba rosált a mi hálónkkal, így Tesómék az ágyunkon, meg egy vendégágyat bevetve aludtak a szobánkban. Gabinak a berosált szobából kivettük a kétszemélyes kanapéról a matracot és kapott helyette egy komplett egyszemélyes vendégágyat, mi pedig Apával a nappaliban a földön aludtunk. Szerintem valami ilyesmi lépéssort a Kapszparov is megjátszott egykor. Nekem mindenesetre három éjszaka elég volt ahhoz, hogy ráébredjek, miért is nem járunk sátorozni. Nem az én szétesett derekamnak való a földön alvás. Úgy éreztem magam minden reggel, mint akit finoman megrugdosott egy medve. Persze már amennyi finomság egy medvében van.... Szóval a gyerekek rettenetesen jól érezték egymást/magukat. Juditka összemelegedett a Kingivel, a három Grácia: Viki, Noémi, Lola pedig felváltva visítozott a lakás különböző pontjain. Ha válsztani kellett, hogy Viki a saját családjával túrázni menjen, vagy maradjon, akkor általában a maradás mellett döntött. Gabi szerdán elutazott, akkor kicsit megint sakkoztunk a férőhlyekkel.

Mivel szombatra beköszöntött a tiszavirág jóidő, úgy döntöttünk felmegyünk a Titlisre, hogy azért a háromezer méteren vagyunk életérzés meglegyen. Jelentem számomra egyértelműen kiderült, hogy bár meseszép (és hat sípálya még nyitva volt) engem rettenetesen nem vonz, úgy is mondhatnám, taszít az ilyen magasság. És ez a Lolára is igaz. Egész addig nyávogott, nyüszögött, sírt, míg alsóbb szintre nem értünk a felvonókkal, ami azért volt egy kicsit nehézkes, mert háromszor kellett átszállni. Kingi természetesen és aztán szó szerint is tojt az egész havas, magas világra, így miután gyorsan kicseréltük a hóban a gatyeszt, elszunnyadt rajtam a MaiTai-ban. Mondjuk kicsit megviselt, hogy rettentő sok indiai volt a hegyen, a legutolsó felvonó pedig körbefordult. Egyik kezemet Noémi, másikat Viki fogta, rajtam aludt a Kingi, forgott körbe az a csapás, és egyik indiai férfi sem érezte úgy az ülők közül (középen volt egy nem forgó rész pár paddal), hogy átadja a helyét. Minek? Tök stabil voltam láthatóan így is.

Igaz, eredetileg úgy volt, hogy aztán elmegyünk az Aareschlucht-hoz, de persze megint Guglizás lett belőle. A Tesóm megfogalmazta a Gugliba látogatók alap tézisét: Itt tuti nem dolgozik senki! Azért kapni fizetést, hogy napvégre csocsózzanak, ping-pongozzanak, csúszdázzanak, egyenek, ingyanak, és masszíroztassák a hátukat, nem egy rossz dolog, sőt mondhatni, ezek az emberek itt a dolgozói tápláláléklánc csúcsán vannak. Aki ide eljutott, az megtalálta a Nirvánát.

Amikor eljött a búcsú ideje, a gyerekek nagyon nem akartak egymástól elválni, de sajnos menniük kellett. Csak ennyi volt a szabadság.

Aztán leégett a hátam, de ezt már mondtam. Meg éltük kicsi életünket együtt egész péntek reggelig, amikor egy kalandos 27 órára magyarföldre tettem lábam, hogy találkozzam 15 éve nem látott gimnáziumi osztálytársaimmal. És akkor ott álltam hajnali ötkor a megállóban, kurittyoltak a békák, ébredeztek a madarak, és tömeg volt. Vajon ők is kirándulásra mentek vissza a múltba, vagy csak mentek egy megállót valahova?