Kis lépés ez....

Tegnap este lefekvés után pánikszerűen kipattantam az ágyból és a nappaliba rongyoltam a telefonomért. Gondosan közepesen hangosra állítottam a hangerőt és a fejem mellé tettem, hogy meghalljam, he mennem kell. Mert így fekszem le, már vagy öt hete minden nap. Ha mennem kell, hát megyek. Én vagyok ugyanis a bébiszitter, ha a Zsuzsiban ideiglenesen lakó kislány felmondaná az albérletet. Az inger, hogy ébreszthető legyek oly nagy, hogy a gyermek hétfői megszületése sem volt képes ezt törölni. Megszületett, igen. Tudom kis lépés lenne ez nekem, de mégsem tudok leállni........

A gyerekeknek elkezdődött péntekenként a lovaglás. Noéminek annyira tetszik, hogy ma konkrétan könyörgőre kellett fognom, hogy hazajöjjön velem, annyira az istállóban akart maradni. Érvelt is: A lovak is itt laknak! Ami igaz, de mégsem ugyanaz, mert példának okáért nem szoktak fürdeni és esti mesét sem néznek. Mellesleg, -vettem elő zsebemből a korábbi tapasztalatok miatt odakészített mazsolát-, mazsolát sem csemegézhetnek a kocsiban! Kis szónoklat volt ez, a parlamenti interpellációkhoz képest, de jobban is működött.

 

Az első lovaglás alkalmával, mivel nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, hiszen két és fél órás a program, vittem a babakocsit és gondoltam, a Kingivel majd sétálunk egy kicsit, és ha elfárad, majd tolom a babakocsiban. Jól is gondoltam, meg nem is. A csöpp kis palánta végiggyalogolta a teljes időt. Ha a babakocsiba mertem tenni, dührohamot kapott. Mikor már minden lépésnél elesett a fáradságtól, bevetettem a hangya trükköt. Nézd Kingi, itt egy hangya! És ezzel lemutattam magam elé a földre, azonnal odajött és mutatta, hogy hol a nem létező hangya. Mikor nem volt sehol, rámnézett és közölte: Aaagya eeeemet! Nem hittem a fülemnek, a hangya elment???? Megismételte. Tényleg azt mondta. Aprócska mondat ez egy kisdednek, de micsoda bolgogság a közönségnek!

Szombaton elmentünk kirándulni. A goldaui vadasparkba mentünk, és felbuzdulva az előzőnapi két és fél órás maratoni gyaloglásán, nem vittünk Kinginek babakocsit. Végig is caplatta az egészet hősiesen. Voltak, akik nagyon ránk csodálkoztak, volt, aki szólt, hogy ott maradt a babakocsink hátul, és volt aki megkérdete, hogy már jár??? Hát, mondtam, úgy nézem, igen! A végén, kis megszakításokkal legalább négy órát gyalogolt. És hulla lett. Ölbe vettük, hogy aludjon, de sehogy nem akart. Az én hihetetlen IQval megálldott férjem, erre viszintesre döntötte az ölében, és mire azt mondhattam volna, hogy ezt most miért csinálod, már el is aludt. Hiába, no! Sok lépés volt ez egy bébinek, hát még a kimerült szülőknek!

 

Vasárnap, felbuzdulva a feltámadt rossz időn, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Greifensee-hez kirándulni. Azt mondjuk nem tudtam, hogy a  tó olyan kicsi, hogy bár háromféle hajójárat is közlekedik rajta, négy kiktőhelynél a mólón kívül nincs semmi. Még egyszer mondom, semmi. Se büfé, se falu, se utca, se semmi. Sétaútvonal. Na az van. Meg korgó gyomor. Nagy nehezen azért találtunk egy éttermet egy kikötőben, ahol reszkírozva a hajó lekésését lakomázni kezdtünk. Kint ettünk a szabadban. Majd felszáltunk a félig nyitott hajóra. Hazaérve azonnal forró fürdőt vettünk, mivel csontig hatolt a hideg. Kis öröm a napsütés, de még nagyobb egy kád forró víz!

Mindezek közben zajlik itt az élet ezerrel. Wiebkével egy nagyon kedves német szomszédasszonnyal vállalkozást alapítottunk, MBM néven. Mutter Bei Management. Projeket tanácsadással foglalkozunk, jelenlegi megbizatásunk lényege: jobb eszköz és napsütés kihasználás a játszótéren, egyre növekvő gyerekállomány esetén. A projekt kiemelten foglalkozik Kingi hintáztatási akciótervével, mivel a napi minimum egy óra hintáztatásnak meg kell lennie. Mindemellett nem hanyagoljuk el a többi jelenlévő gyermekkorsztályt sem. Egy délután összesen huszonhárman voltunk a játszóterünkön, amiből csak ketten voltak, akik nem magyarul beszéltek. Ja és a Mira kutya. Bár ő azt hiszem magyarul ugat. Szóval megalapítottuk itt az első Adliswil Magyar Kommunát, ami kis lépés a magyarságnak, de micsoda buli nekünk!