Rettegés...

Miután a nagyon nagy és a két közepesen nagy elindultak reggel a világot megváltani, gondoltam visszacsalogatom a nagyon kicsit az ágyamba egy kis jóleső reggeli lustálkodásra. Lustálkodni konkrétan nem sikrült, mert bolhákat evett reggelire, amik ugráltatták gyomor magasságból, de nagy lendülettel beszélni kezdett. Először a magával hurcolt -elrablás útján az ágyba került - legó emberkét kezte őrült mód rázni és közben ordítani, hogy áááááááááááááááááá, dááááááááááádddddddddáááááááááá! Na, ekkor gondoltam, hogy akkor kezdjük a mai nyelvleckét. Megfogtam a tekergő kis grabancát és magam mellé vettem.

- Figyelj Maci! Mondd, hogy apa!

- Appppppa, Appppppppa.

- Szuper vagy, most mondd, hogy anya!

- Rövid gondolkozás, majd: Appppppa, Appppa!

- Nem édesem, az orvosok már ügyeskednek, de anyából igazándiból sohasem lesz apa, na próbáljuk meg még egyszer: anya, annnnnyyyya!

- Appppppa, Apppppppppa!

Na jó, ezt hagyjuk, próbálkozzunk mással. Néni, mondtam és mutattam a legó nőcire.

- Pötttyáááá - jött a készséges válasz.

- Nem, nem pötyá, hanem nééééniiii!

-Pötyá, pötyá - dühödött be, majd elkezdett verni a ledér kinézetű legó nőcivel. Miután hármat kaptam a fejemre, halálmegvető bátorsággal kivetettem magam az ágyból, mit sem törődve az esetleges lila foltokkal és a ténnyel, hogy még lustálkodni akartam, és menekülőre fogtam a dolgot. Konkrétan elkapott a rettegés. Az merjen kiröhögni, aki már találkozott vadul, legóval támadó egyévessel, és sérülés nélkül túlélte. A többiek üljenek ide velem a sarokba és sírjunk együtt. Sirsassuk a Pötyá-t, mert neki is biztos nagyon fájhatott. És ha már kirettegtük magunkat, vegyük észre a felénk áradó enyhe pöceszagot........ ahh, Apa, hol vagy mikor legnagyobb szükségünk van rád!!!!!