Mozart

Szelleme közöttünk él. Mármint nem szó szerint itt huhog, hanem Apába költözött. Mármint nem fizikálisan, mert Apa nem egy gyerekzseni, meg igazándiból zenélni sem tud, meg kottázni se nagyon, de azért zsigerből kivágja a boci-boci tarkát akármelyik gyerekhangszeren. A requiemet sem tudja kivülről és hangja sincs, mármint van, de azt csak az találja kívánatosnak, aki születésétől néma, de azért egy zenei őstehetség. Ugyanis a Kingi mióta megtanult átfordulni, felülni és ujjat szopni, azóta a pelenkázóra kétvállrafektetős megmozdulást poénnak gondolja és azonnal elfordul, ül és közben bekapja az ujját. És akkor ez a hihetetlen Zseni megalkotta a remekművet. Címe: Tálálálá Kingipukk. A dallama felejthető - legalábbis most nem ugrik be - a szöveg meghazuttolja a legnagyobbakat is (az Aida konkrétan a nyomába se érhet ) és valahogy így szól: Tálálálá Kingipukk, tálálálá Kingipukk, Kingipukk, Kingipukk, Kingipukk, Tálálálá Kingipukk. A kisded ezt meghallva hihetetlen kerek szemekkel néz és felfüggeszti minden pelenkázás elleni aknamunkáját. És konkrétan nem érti, hogy ez meg most mi. Ezen idő alatt játszi könnyedséggel ki lehet cserélni a pelenkáját, megmérni a vérnyomását, megfésülni a haját, levágni az összes körmét és még mindig csak néz. A sláger annyira ütős és slágerlistagyanús, hogy ma hajnalban még az ötödik szomszédig hallatszó ordítást is képes volt abbahagyni, mert a fülébe suttogtam, hogy Kingipukk. Meg tálálálá Kingipukk. Nem aludt el tőle, de már az is nagy szó, hogy nem lettem hallássérült. Mert akkor én is Mozart nyomdokaiba léphetnék. Attól meg az Úr mentsem meg benneteket!