Dornbachok Kalandjai Svájcban

Félórán belül voltam gutaütött és boldog. Nem vagyok egy szimpla csirke, mi?! Akkor most jöjjön egy tanlecke arról, amihez a nők a legjobban értenek: elverni a pénzt semmire! Első lépés: vegyünk a városban a barátok kérésére valamit, majd lazán libbenjünk át vele. Második lépés: ne menjünk egyből haza, maradjunk a siserehaddal (gyerekek) a játszótéren, ahová is becsatlakozik a barát a pénz társaságában. Harmadik: mosolyogva vegyük át a pénz, és gyűrjük a nadrágzsebünkbe, jegyezzük meg, hogy visszajárót is kell adni. Negyedik: mászkáljunk, beszélgessünk és érezzük, ahogy nyomja a zsebünket az 50 frankos (na, milyen vagyok???) , adjunk dinnyét a siseréknek, menjünk el wc-re, legyünk élő ember. Ötödik: köszönjünk el, menjünk be, és vegyük elő a pénztárcánkat, hogy elrakjuk a pénzt. Hatodik: Sápadjunk el, nincs meg a pénz. Hetedik: felváltva az emberrel menjünk ki és centiről-centire nézzük át a játszóteret, hiába, mert a pénz nincs ott. Nyolcadik: fél órán át próbáljuk magunkat meg...

Amikor még nem voltak gyerekeim, se férjem, se halak, sokat mászkáltam gyalog a városban. Persze a városon nem Ökörfalvát értem, hanem kutyakakis fővárosunkat. Szóval, ahogy apró lábacskáimon tipegtem (már vannak gyerekeim :) ) sok-sok babakocsit tologató anyukával találkoztam és néztem, milyen kis édesek a lurkók. Alapvetően 3 csoportba osztottam őket: 1: a szófogadó: szépen ült a babakocsiban, sapi a fején, kiflicsücsök a kezében. 2: a szelíd motoros: szépen ült a helyén, de egyik kis lábacskáját diszkréten a karfára biggyesztette, hogy vagányabbnak nézzen ki, sapit néha levette, de csak miután megette a kiflicsücsköt. És a kedvencem a 3: a rocker: mindkét lábát a karfára biggyeszti, a sapit amint a fejére kerül, azonnal elhajítja, a kiflicsücsköt szerte-szét keni a babakocsin. Aztán ugye megszülettek a gyerekeim. Vártam, hogy szelíd motorosok vagy rockerek lesznek, de aztán kierdült, hogy alapvetően mindketten szófogadóak addig a pillanatig, míg fel nem tudnak állni, mert innen mega...

Van itt az én emberemnek ez a legó mániája. Nem nagy ügy, nem is zavar, és végülis jól szórakozik. Van neki már mindenféle szerkezete, ír is erről rendesen a legós blogján, merthogy persze az is kötelező, de ma sikerült valami frenetikusat összehozni. Biztos meg fogja majd írni, persze nem itt, hogy milyen volt szétszedni meg összerakni, de ha lehet, mint egyszerű, vidéki feleség, hadd mondjam el, én hogyan is látom. Jönnek a csomagok. Átlagosan szinte hetente egy. Vagyok olyan naiv, hogy reménykedem, nekem jön valami meglepi, de persze soha. A nagyobbakat, mert ezek nem olyan kis entyem-pentyem darabok, nem is hozhatja haza, a munkahelyén őrzik a hely szellemét, csak a kicsik és a szétszedettek vannak szerény hajlékunkban. Sokadszor fordul már elő, hogy megszállottként sikeresen levadászik egy már kb 1O éve nem kapható darabot, ami valamilyen meg nem határozható állapotban megérkezik. Türelmesen szétszedi, használt, de ki nem dobott fogkefével megtisztogatja, aztán jön a buli összerak...

Vááááááá........ és mégegyszer...váááááá......Máglyára mindenkit! Kezdjük velem, mert már igazán megértem egy jó kis büntire. Kezdjük azzal, hogy szombaton volt szerelmetes uram születésnapja. Készültünk a csajokkal nagyon. Igaz, hogy ravasz módon vett magának szülinapi ajándék gyanánt egy bicajkompjútert (igen, így) és azt mondta, hogy ez minden, erre vágyik, de azért mégiscsak kapott tőlünk legót. Ravasz voltam mi, csak csomagolópapírt felejtettem el venni. Sebaj, van még itthon karácsonyi, majd a fonákját használjuk. Pech, hogy tök fehér. Nem baj, van színes tollunk, majd a gyerekek rajzolnak rá valamit. Így is lett. Némi rajzolt csigát, két virágot egy csillagot és a nevét ráírta. Lola körberajzolta a tenyerét, majd közölte:L: Anya, segíssél! Rajzoljál egy szigát. Lerajzoltam. L: Most egy vijágot. Megvolt. L: Most még egy vijágot. Akkor már rájöttem, hogy le kell másolnom a Noémi dobozát. De szerencsére azt nem akarta, hogy még a Noémi nevét is írjam rá. Aztán jól eldugtuk. Reggelr...