Mesterfogások... bevégezve

Nagy májerek vagyunk meg kell mondjam. Példának okáért senki nem kezeli úgy a GPS-t mint én. Ugyanis mikor elindultunk teljes pereputtyal Domasoba (már ugye itt voltunk tavaly egyszer) a GPS-nek beadtam a koordinátákat, miszerint a változatosság kedvéért a Majola-Julien (Maloja-Julien, a szerk.) hágón akarunk átkelni, majd pont a letérő előtti benzinkutat választottuk ki pisilő-szopizó helynek, így aztán mire bebootolt megint, mi már rég túlmentünk a lehajtón, és egy 3 kilóméteres alagútban tekerünk, és persze elvesztette a műholdját is - micsoda bénaság - így aztán mindenki ráeszmélt, hogy akkor ebből már megint a Splüngenpass lesz (Na, Apa, milyen vagyok? Szerintem jól írtam :) ). És igen. Láttunk nagyon tuti másfélméteres hóoszlopot is, és még a gyerekeknek is mondtam, hogy "nézzétek másfélméteres hóoszlop!" Mire Apa helyrerakott: az autónk két méter magas, a hó meg jóval a kocsi fölé ér..........ne anyától tanuljátok meg a mértékegységeket gyerekek! Nem tudom, de ezen a hágón általában bedőlnek az érzékeim. Mondjuk a szineket még nem kezdtem el keverni, de ki tudja.... megyünk mi még arra.....

Szóval odaértünk, ott voltunk. Teljes magyar hadrend. Összesen......várjatok kiszámolom: Urbánék 2 felnőtt, 2 gyerek az 4, meg mi 2f meg 3gy az 9, meg Paulináék 2f meg 3gy az 14, meg a Katiék 2 f meg 1 gy az 17, Rheáék 2f meg 1gy az húsz. Ohhh, a Tekláékat kihagytam, pedig ők szervezték! Szóval összesen 24 magyar adta az ívet az olaszoknak, olyannyira, hogy a 3. reggel már cetli várt minket a bár előtti asztalokon, hogy legközelebb csak úgy ülhetünk oda, ha legalább egy kávét ott veszünk. Merthogy mindenki nekikészült. Paulina süteményt és sört tankolt, Tekláék a töményben voltak otthon, Rheáék hoztak egy lejárt 5 literes söröshordót - de megitták! - Kati is sütiben nyomult, Urbán család a borfogyasztást propagálta én meg muffint és Capri Sonnét osztogattam. Fene se érti, hogy mindeközben minek akartunk mi még enni is.

A fiúk kitalálták, hogy szörfözni fognak, mivel Domaso erről híres, aztán nehogymár, na! Az én férjem nem az a kimondott sportember, így a kezéhez növesztette a fényképezőt, meg elővette, hogy "ki fog itt addig vigyázni a nőkre és a gyerekekre, ha jön a maffia" dumát, így maradt a parton. A szörfözés nem mindenkinek volt olyan triviális. Helyesebben messziről nézve egyszerűbb, pláne, ha az ember jó irányból bújik bele a neoplán (vagy az egy repcsi? neoprém, az meg műszőrme?) ruhájába. Konkrétan az egyik bálnásan csinos apukának nagy kínok között sikerült gömbölyded pocakját némi kenőanyag hathatós segítségével a ruhába préselnie, majd a zipzár felhúzása után szóltak neki, hogy annak hátul kéne lenni. Tanulság: lefelé ugyanolyan nehezen jön le, mint amilyen nehezen megy fel. Azért végül sikerült neki és a bájosan bálnás alakja még bájosabb lett, mert a fekete slankít :) Aztán meg volt az az aprócska, ámde annál zavaróbb tényező, hogy a víz hullámzik. Fene se érti. A szél az tök jó a szörfhöz, de ez a hullámzás, ez kifejezetten akadályoz. Persze volt, aki élvezte, a Daniról kiderült, hogy szerényen nem mondta, de ő tud, a SPeti bőszen gyakorolt, a Slankított Bálna pedig rájött, hogy mekkora örömet okoz a parton bámészkodó gyerekseregnek, ha a vízbeesést gyakorolja. Így ő inkább a parton nézelődöknek játszott. Beesett vagy harmincszor, aztán meg rájött, hogy bálnaszigetelés ide, neoakármi oda, ez így hideg és szépen befejezte a műsorszámát.

A nagyon, de nagyon bátrak - én meg a Péter nyilván nem - bemerészkedtek egy úszás erejéig a vízbe neogönc nélkül. Ezerrel süt a nap, csak enyhe szellő lengedez, hát nehogymár ne fürödjünk!  A slankított bálna is kijelentette, hogy bizony neki a 17 fokos Zürisee is megvan majd minden héten, ez se lehet valami nagy durranás. Így aztán mi punnyadt, lusta dögök a partól néztük, ahogy a két legbátrabb, majd a Tekla is, halálmegvető bátorsággal belemerülnek a vízbe, úsznak 10 métert, majd villámsebességgel kijöttek. Ez a hihetetlen távolság már elég volt nekik, hogy a bőrük rákvörös legyen, és gyakorlatilag jégkockát lélegezzenek vízközelben. Doktor különvéleménye szerint maximum 13 fokos a víz. Na ez mindenkinek meghozta a bátorságát a homokozáshoz, egyedül a mi két nagyobb gyerekünk gondolta azt, hogy ez a víz csak egy kicsit hidegebb, mint az otthoni fürdővizünk, így megállás nélkül próbáltak valakit becsábítani, mert kettesben nem buli a buli. Némi hamar feladta, de Loli kitartó volt, és végül egyedül üldögélt a "pool patrol" feliratú kis felfújható vízimicsodájában, mi meg rimánkodtunk neki, hogy jöjjön ki, mert én majd akarok tőle unokákat. Nem hatottam meg. Ez van.

Pizzáztunk besz.......akarom mondani .........megunásig. Vagyis minden étkezésre, kivéve a reggelit, mert ahhoz bevásároltunk a közeli kisboltban, ahol alapból nagyobb volt a választék, mint a legnagyobb svájci Coopban vagy Migrosban. Mikor kiderült, hogy van Smarties-os Danonino, gyakorlatilag minden nap felvásároltuk a készletüket. Tobzódtunk a sonkákban. Aztán egyik délután - mivel a reggeli beszerzése férfi foglalatosság, mint régen, mikor még vadászni kellett - a csajok összefogtak és elmentek shoppingolni. Sok mindent nem vettünk - na jó, én vettem hajgumikat a csajsziknak - de centinként végignéztük a polcokat. Eközben a férfiak voltak a gyerekekkel. Mikor ez teljes valójában átfutott a Tekla agyán, lesápadt és majdnem eldobta a kosarát, de aztán kisimult és azt mondta: Ja, ha a Dornbach Peti és a Kalla Dani is ott van, nagy baj nem lehet. Nekik fejenként van három gyerekük, ők már azért értik, mi az a gyereknevelés. Így aztán kicsi férjem renoméja kellőképpen megemeltetett.

Második napon befelhősödött, így, mivel már az előző napsütötte napon is fagyasztott heringek úsztak a vízben, úgy döntöttünk, ideje emelni a szárnyashajó utasforgalmát. És a cél: Bellagio, 40 perc, kb 8 megállóval tarkítva. Mikor elindultunk a hátunk mögött hagytuk a viharfelhőket, Bellagio-ban pont annyi időnk volt, hogy együnk egy pizzát - remek volt - találjunk egy játszóteret, lefussunk a kikötőbe, elájuljunk a tömeg láttán, fellélegezzünk, hogy ezek itt nem a mi hajónkra várnak, és aztán hajóval átkeljünk a viharon. Annyira gáz volt az idő, hogy a második megállás után már a személyzet is vízállót vett fel, pedig nem kispályás vízimacik voltak. Mire visszaértünk Domasoba, ott már nem esett az eső, és nekiindulhattunk az esti bulinak. A fiúkat beültettük a bárba, hogy fogyasszanak valamit, mi meg csajok - sajnos nem mindenki - megváltottuk a világot a mi apartmanunkban. Hajnal kettőkor feljött a férjem szólni, hogy dumáljunk még nyugodtan, de őket már kizárták a bárból, és mellesleg kettesben vannak a Danival. Elszégyeltük magunkat és nem engedtük ki. Inkább feloszlattuk a világmegváltó találkozót.

Másnap megérkezett a csodálatos napsütés, a gyerekek ráébredtek, hogy 6 óra múlva megint csak sódert túrhatnak, így kirobbanthatatlanul betelepedtek a homokozóba. Péter feltankolta Danonino készletünket és mindenki nekiindult. Az első etap a Majola-hágó (ami ugye Maloja, a szerk.) utáni első tónál lévő kempingnél kezdődő gyalogútnál volt, ami egy étteremhez vezetett. Mi érkeztünk utolsóknak, de megvártak minket, mert hangzani is gázosan hangzik, hát még, hogy menetközben elhagytuk a Dávidot. Nem volt annyira vészes, mert hamar rájöttek a szülők, hogy hézagos a létszám, de azért volt ijedelem. Mert a víz itt is épp csak kiolvadt. Péterem nagy májer módjára nem vette elő a kabátját, pedig mondtam, aztán Paulina (aki 165cm magas) kabátjában őrizte a gyerkőcöket a játszótérnél (Péterem 193). Hiper szesszi volt. Persze itt is pizzát ettünk, meg salit, és még ehető is volt, de már svájci árakon (itt rossz, de legalább drága is).

Mint kiderült, talán mi azon kevesek egyike voltunk, ahol nem hányt be egyik gyerek sem az úton, mert széles, jó kanyargókon lehetett volna tolni ezerrel. De mi nem. Mer' olyan szép volt a táj :)

Hazaérve előálltam a már ismertetett laptop öngyilkossági problémámmal, de ezt már tudjátok.

Azóta a gyerekek többször elmondták, hogy mikor megyünk megint repülő hajóval, meg ott, ahol jól kanyarogott az út!

Jó kis buli volt, szerintem csinálunk még ilyet! Vagy jobb, ha nem????