Mamának

Azzal a kósza reménnyel vágok neki ennek a bejegyzésnek, hogy majd csak lesz valaki, aki kinyomtatja, eljuttatja, elolvassa Mamának. Merthogy kórházban van. Mivel minden bizonnyal van még dolga ezen a földön, így a baleset méreteihez képest kisebb sérülésekkel túlélt hétfőn egy frontális ütközést. Nem akarok itt most részletekbe bocsátkozni, lényegében "csak" csontjai törtek egy olyan ütközés során, ahol az ő nyolcvanas tempóját a szemből kb 100-zal érkező, kanyarban megpördülő autós másodperc alatt lenullázott. És mindketten élve kerültek ki az autókból. És ez nagy szó.

Szóval, mióta nem tudunk megszokott módon kapcsolatot tartani, hát következzen itt - szokatlan módon - egy anyukámnak ajánlott bejegyzés, az elmúlt hetünkről. Mivel az eleje a fent említett okokból nem sikerült valami vidámra, induljunk el visszafelé!

A beígértekkel ellentétben, nem esett Péntekről Szombatra virradóra 30 centi hó, csupáncsak, olyan 15 centi. Ám ez a mennyiség éppen elég volt Noéminek arra, hogy hajnali fél nyolckor, megkergülve rohangáljon, és Apa kifejezett kérése ellenére, azonnal kirángassa Lolit is az ágyból. Pedig annyira reménykedtünk, hogy csak egy kicsit kibírja még, hiszen már egy hete meg van beszélve, hogy szombaton össz-adliswili magyarság napot tartunk az Albison. Mégpedig úgy, hogy kibérlünk egy vadászházat (hüttét, erdei iskolát??,) szóval egy házikót, ahol közösen eltöltjük a napot. Na, eddig ugye király??? Nagy nehezen megreggeliztünk és bepakoltunk a kocsiba, persze a végén már jobbnak láttuk Noémit egyszerűen kiengedni az ajtón, mint a kiskutyát, hogy gyorsan "körbe pisilhessen" mindent, hogy ez az egész hó az övé. Fél 11-kor volt a találka a vadaspark parkolójában a többi résztvevővel. Összesen 12 család. A nagy terv az volt, hogy majd a Galaxy-ba mindent bepakolunk, azzal felmegyünk, mert odafönt csak egy autónak van hely. És hát persze a mi kocsink a legnagyobb. Megjegyzem így sem fért be minden..... Péter mellé nem akartam beülni, egyrészt mert gőzöm sem volt, hogy hová is kellene menni, másrészről pedig volt egy sanda gyanúm, ami aztán be is igazolódott. Ugyanis a szépen felballagó csapat utolérte a hegyen az autót, és az alábbi látvány fogadott minket: Péter álldogál az autó mellett, és egy piros kabátos valaki (persze az Évi) guggol elől a kerék mellett. Aztán  kedves férjuram nevetve elmondja, hogy adott a férfiúi nemnek egy nagy pofont és megkérte az Évit, hogy ugyan rakja már föl a hóláncot az autóra. És az Évi persze képes volt megtenni. Hólánccal már nem volt olyan gáz fölmenni, bár meglepődtem, hogy a Péter ült a volán mögé, ezek után azt vártam, hogy kér egy Baileys-t, az Évit pedig megválasztja tiszteletbeli férfinek. Vagy akkor transzvesztitának. De nem, innen már maga volt a férfiasság.  Eközben mi, kedvesen elgyötört utazók, rendesen megszívatva---párdon - kellően felültetve az Évi által : csak 200 méter az elágazástól!!! gyötrődtünk felfelé. A hír ugyanis részben volt igaz: 200 méter az 200 méter, de nem a táv, hanem a szintkülönbség. A legelején még a parkolóból mindenki előtt indultam megragadva Dávid és Loli kezét, gondolván úgyis én leszek az utolsó befutó, és ez így is lett. Loli az utolsó 100 méteren - távon, nem szinten - csak azt hajtogatta: nem bíjom, nem bíjom. Na, én se nagyon. Paulina megkönyörült rajtam és belém karolva próbálta segíteni a feljebb jutást. Menet közben a hóban, megakadt a szemem egy rikító színű, spirális valamin. Na, gondoltam, ez olyan klassz, hogy csak a mi kocsinkból származhat, így felvettem és szépen vittem magammal. Aztán a célhoz érve derült ki, hogy valami kütyü kiesett a hóláncból, és most nincs meg, anélkül meg nem fog tudni lemenni az autó. Mondanom sem kell, lett is nagy boldogság! Hiába, a jó feleség minden kacatot összeszed, amit a férje elhagy, legyen az kültéren vagy beltéren (egyébként ma találtam meg a wc mellett leesve Péter szemüvegének tappancsát, lassan széthullik itt nekem ez az ember!)

Cuccokat bepakoltuk, kandallóba, sparheltbe ( na ki látott ilyet utoljára????) begyújtottunk és jöhetett a móka. Ugyanis a terv szerint 40 főre készítettünk gulyáslevest, forralt bort, meleg teát. Paulina sütött két tepsi almás pitét, volt még pogácsa, sós stangli, meg piskóta. Az első tepsi pite szerencsére még az előtt teljesen elfogyott, mielőtt Paulinának lett volna ideje bővebben kifejteni, hogy miért is nem sikerült ez a süti. Egyébként én is így szoktam járni, ha nagyon nem sikerül, sokkal hamarabb elfogy, mintha tényleg sikerül. Ki érti ezt??

Kati rendezett a gyerekeknek akadályversennyel, Hófehérke unokatestvérének kiszabadításával, Urbán Petya elhúzással, boszorkány kereséssel tarkított szabadtéri programot, mialatt a férfiak a havazás ellenére megrakták a bográcsnak a tüzet, szerelték a hóláncot, és rendezték a gyerekeket. Kingit és Téglát nevezték ki a lány- és fiúcsapat vezetőinek. Logikus, hiszen egyedül nekik nincs gyerekük, és ideje, hogy megszokják a dolgokat. Eközben mi nők igyekeztünk otthonossá tenni a teret, elrendezni 6 egy év alatti kiskorút és persze aprítani a leves hozzávalóit. Szeleteltük - és némileg fogyasztottuk - a süteményeket, forraltuk a bort, teát és igyekeztünk úgy tenni, mintha nagyon szorgosak lennénk. Kicsit az volt a tapasztalat a legutóbbi happeningkor, hogy amikor ilyen sokan vagyunk, könnyen előfordulhat, hogy csak pár ember csinál meg mindent, ezért  - követve édesanyám ilyenkor szokásos stratégiáját - az éppen a szemem elé kerülő embernek kitaláltam valamit, ami miatt könnyen elhatározhatta, hogy többé nem akar a szemem elé kerülni.  Mivel egy terhes nőnek csak nem olyan könnyű nemet mondani, így jó párszor felhangzott a: de jó, hogy kabátban vagy még! Akkor hozzál légyszi be: vizet, tűzifát, kocsiból valamit, vagy nézd meg mit csinálnak a többiek. Paulina szerint egész jó vagyok ebben. Hiába, a gének!!!

Bevallom a vártnál jobban sikerült a leves, mert amikor megtámadott a Daniel, hogy milyen, meg mennyi fűszer kell bele, egyszerűen beleborítottam mindenfélét egy műanyag pohárba és a kezébe nyomtam, hogy: na ezt! Persze néha kimentem kóstolni, de egyrészt a tűz körül őrt álló férfiakat szinte mindig hógolyó csata közben találtam, és az "ártatlan vagyok, tűzszünet!!" felkiáltásaimra rendre azzal reagáltak, hogy: Ártatlan, nézz magadra!!!  Másrészt, pedig úgy láttam, hogy azért ők is meg, megkóstolgatják, hát úgy döntöttem, inkább nem mászkálok annyit, majd csak szólnak, ha nagyon nem jó. 

Estebéd után, a gyerekeknek diavetítés volt, míg a szülők Zsuzsi vezetésével adventi koszorút készítettek. Mint menet közben kiderült, nagyjából mi voltunk az egyetlenek, akik ilyet szoktak saját kezűleg készíteni, így én lettem kész legelőször. Azt nem nagyon tudom, hogy a Loli honnan jött rá, hogy a mesével párhuzamosan ez a program is fut, de egyszer csak mellettem ült, szerzett magának is egy koszorút, és türelmesen, édesen pakolta fel rá a díszeket. Birka türelme van, azt el kell mondanom. Igaz, csak ha teli van a pocakja. Egyébként meg jobb gyorsan megetetni. Hat órakor a férfi banda bedobta, hogy ők maradnának hajnalig, utólag megünnepelni Tégla agglegénységét, csakhogy van egy kis gond, ki viszi haza az asszonyokat, gyerekeket, na meg aztán hogyan jutnak vissza, illetve részegen le a hegyről. Paulina oldotta meg a gordiuszi csomót: Mindenki menjen haza, Kinga aludjon nálunk (mármint: már minálunk, Babám), és a srácok Tégláéknál bulizzanak. Onnan mindenki hazatalál.

Kipucoltuk a kéglit, bepakoltuk a kocsit, felkapcsoltuk az elemlámpákat és meggyújtottuk a gyertyákat. Na, akkor irány lefelé. Eredetileg azt terveztem, hogy majd lesétálok, de mikor majd hanyatt vágtam magam a jégen, úgy döntöttem, jobb nekem autóval lemenni. Mikor elindultunk, Loli megkérdezte: Apa meg Anya hol van? Mondták neki, hogy lementek az autóval a parkolóhoz. Erre elindult és hátraszólt: Akkoj menjünk mi is! És ment, legelöl, lelkesen, néha megcsúszva, de töretlenül. Olyannyira gyorsak voltak - mondjuk szerintem seggen csúszkán is csúsztak páran, hogy mire az aszfaltos szakasznál leszedte Péter a hóláncot ( nem volt ott az Évi, így neki kellett) addigra simán utolértek minket. Parkolóban megint csomagosztás, és pikk-pakk este nyolcra már otthon is voltunk. Péter egy gyors zuhanyzás, mesélés után nekiindult a bulinak, mi meg Kingivel még beszélgettünk egy kicsit.

Hajnali fél háromkor ért haza az ember, besimult mellém az ágyba. Két kérdésemre még válaszolt: jó volt, fél három van, majd azonnal elkezdett horkolni. Annyira, hogy megijedtem,hogy tényleg Ő válaszolt-e az előbb, vagy volt nála a perui instant horkolás por és most azt hallom. De kiderült, hogy tényleg ő az, és tényleg teli tüdőből horkol. Sokáig gondolkoztam, hogy felkeltsem-e és tudassam vele, hogy ez így kibírhatatlan, de mire megszületett volna az elhatározás, nála is lejjebb csavarodott a potméter. Gondoltam, akkor jó éjt, de aztán fél hétkor kiderült, hogy a Noémit semmi sem fárasztja már ki, így kelhettem hajnalok-hajnalán megint.

Na, ettől a rövid naptól most úgy kiszáradt a szám, hogy mehetek inni, pedig annak sohasem jó a vége..... folyt köv a jövő héten!