48 óra

Speciel pont olyan cudarul érzem magam, mint a fent nevezett film főhősei. Annyi minden volt 48 óra alatt, hogy egy folytatásos regényt lehetne belőle írni. Mivel türelmes vagyok, megvárom, hogy hozzatok kávét, sört, vagy amit akartok, mert itt mostan nagy mesélés lesz!

Kezdjük a sztorit valahol ott, hogy van itten egy srác, aki szintén zenész a gugliban. Na ez a srác, miután a kedvese otthon tartózkodott vagy két hónapig vizsgaszezon okán, mélységes döbbenettel ráébredt, hogy ez többé nem következhet be. Mint a villám elrohant és megvett egy gyűrűt, amiért legalább 5 afrikai bányász adta az életét, majd megrendezte a férfiasan romantikus, pizzás-sörös leánykérést. A "ráérünk, csak a lánykérés legyen meg" alapállapot, aztán hétről-hétre közeledő időpont után kiderült, hogy november közepén esküvő. Aztán csak felhívott a Zsuzska, hogy: "Te Kriszta, nem kéne szerveznünk egy jó kis lánybúcsúztató bulit? Én most nem érek rá, van kedved szervezkedni??" Hát volt, úgyhogy Das Team álnév alatt nekikezdtem a kampánynak. És itt érkezünk meg a 48 óra első pár órájához, ugyanis a buli kedd este 6-ra lett pozicionálva. Nyolcan voltunk beszervezve, az ünnepeltet leszámítva, és mindenkinek osztott a Das Team feladatot. Volt ott koktél felelős, süti felelős, mókamester, salátás, helyszín biztosító (nem rendőr, hanem gyerekmentes lakás tulajdonos). A Das Teamnek még sikerült a leendő férjtől lukas zokni helyett egy eredeti, sokat használt, így nagy értékű jégeralsót is beszerezni. Pusztán csak szívatási célzattal.

Tehát ott járunk, hogy kedd. 16:30 Az előre megbeszéltek szerint befut a menyasszony. Eddig jó. Sikeresen ráveszem, hogy segítsen a vacsora elkészítésében, miközben nem is sejti, hogy a felét, majd visszük át a buliba. Hát végül is neki is meg kell dolgozni a sikerért, nem?? Főzés közben értetlenkedik nekem, hogy már ketten is kívántak neki jó bulizást estére, és hogy nem érti, hogy miért. Na ekkor elővettem kifinomult hazudozó technikámat, és oly sikeresen előadtam magam - meg, hogy már a terhességi bénaság miatt mindenféle hülyeségeket csinálok, meg mindent elfelejtek - hogy zokszó nélkül elhitte, hogy csak elfelejtettem szólni, hogy a vőlegény is jöjjön, mert vacsi lesz - vagyis buli. Meg persze mi vigyázunk itt majd pár gyerekre. ( Azóta már megtanulta, hogy az is gyanús, ha kérdezek) Szegény Kingi, vagy 10x próbálta meg elérni leendő hites urát, hogy megmondja, hozzánk jöjjön vacsorára. Nem sejthette szegénykém, hogy a jégergatyó kapcsán beavatottan mindent tudó srác csak azért sem fogja felvenni a telefont. Aztán, mikor elkészültünk és a csajok is jelezték, hogy előkészültek, ártatatlanul szóltam, hogy jöjjön velem, bemutatom a szomszédban lakóknak. Elég csak papucs, nem megyünk messzire...ja és kaját is viszünk, mert megígértem. Aztán már csak kicsit kellett terelni, hogy benézek közben az Anikóékhoz, és jöjjön Ő is. Aztán meg ott volt a nagy meglepetés. Jól sikerült kis buli volt. Koktéloztunk egy csomót - igaz a koktélkeverő brigád, kicsit hamarabb került jó hangulatba a vártnál - meg ettünk egy csomót, és persze a menyasszony kapott fátylat függönyből, és egy pár feladatot. Miután felismerte a már emlegetett gatyót, csupán annyit kértünk tőle, hogy hímezze ki elől, a cseles-lukas résznél egy szívecskével párjának. Na meg ilyenek.

Tik-tak-tik-tak. Jó későn kerültem haza, de ez még nem lett volna gáz. A probléma ott kezdődött, hogy Alma is nagyon jól érezte magát a bulin, így nem sok esélyem volt aludni. Szerda reggel Némivel kettesben mentünk az oviba, mert reteklámpást kellett faragni. Már majdnem elkészültünk a miénkkel, amikor odajött az óvónéni, hogy: ez nagyon szép Frau Dornbach, de sajnos nem kellett volna kilyukasztani a retket. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Vagy 10x elmentek mögöttem, miért nem akkor szóltak. Sebaj, elő egy másikat, de most már húzzunk bele, mert eszméletlen retekszag van, én meg már kezdek ettől kiakadni. Némi közben megállás nélkül mondja: Király ez a Rebeliechtlli!!

Eközben Lolira  Zsuzska vigyáz, mert mindez 10-ig tartott, ám este 5-től Péterre is szükségünk van. Szóval Zsuzska már menne, mikor Loli kijelenti, hogy Ő is akar menni a ringatóra Éviékhez. Na jó, már állok fel, hogy menjünk, mikor belém nyilal, hogy én nem tudok menni, mert a macskától légzési nehézségem van (szőr allergia), hát sebaj, akkor jöjjön mindenki hozzánk. Ok, gyors telefonok, és 10 percen belül megérkezik szinte mindenki. 7 anyuka a hozzájuk kapcsolódó gyereksereggel. Mondókáztunk, ringattuk a gyerekeket, aztán 12:10-re az utolsó mohikánok is elmentek. Már éppen leültem volna, amikor csengettek .- befutott a nagylány. Ebéd, aztán pattanás a kocsiba, mert megyünk az Urbán delegációért, mert ma villamossal mennek Évivel magyar oviba. Mindenki villamosra fel, én meg irány a Sihlsity, ahol is átadtam az autót az Embernek, majd bevonultam vásárolni. Mellesleg remélem feltűnt, hogy ebben a műsorban még mindenki túlélt mindent! Idejében elcsíptem a hazafelé vonatot, így egészen pontosan két perccel az időpontom előtt értem az utolsó adag infúzióért a dokimhoz.  Rám néz: Kicsit fáradtnak néz ki, nem? Mondom: szundítanék itt egyet, ha nem gond. Áááá, dehogy, amíg az infúzió megy, nyugodtan. Mondanom sem kell, ez alkalommal ömlött a kezembe a cucc, pedig máskor csak éppen csöpörgött. 20 perc és már kész is voltam.

Megbeszéltem korábban a Paulinával, hogy infúzió után beugrom hozzájuk, mivel a dokival szemben laknak, és már előre tudtam, hogy nem lesz humorom hazamenni. Így is volt. Kaptam egy finom teát, és ülhettem sajgó sejhajomon úgy másfél órát, amikor is befutott Péter a gyerekekkel és én Némivel és a Paulináékkal nekiindultam a hegymenetnek.

Ugyanis, itt nincsen halottak napja, viszont van ez a répagyújtogatási szokás. Mivel a répa nem ég olyan jól, mondhatni sehogy, hát tesznek bele gyertyát, és úgy vonulnak végig a város egy részén. Az összes ovis és iskolás. Hamar megtaláltuk a mieinket, ami azért sem volt nehéz, mert az egyetlen csoport volt, ahol kettes sorokban várakoztak a gyerekek. Sőt vonulás közben is csak a mi ovink tartotta az alakzatot. Köszönhetően Generell Frau Waespének és Kommandant Frau Reichlinnak. Mindenki kicsit poénkodott, csak a mieink mentek, mint a kis katonatisztek. A közvilágítás, persze pontosan 6:30 kialudt, ekkor indultak meg a dobosok, mögöttük a több száz gyerekkel. Bevallom nagyon őszintén, szívmelengető érzés volt részese lenni. Noémi is nagyon élvezte, csak úgy csillogott a szeme. A végállomásnál teát, kenyeret és csokit kaptak a gyerekek. Még egyszer mondom: egy szelet üres kenyeret csokival. Ezt hogy hozták össze, nem tudom! De itt ez a divat. Szóval a nagylány nem kérte, ellenben Loli az utolsó falatig megette. Volt igazi zenekar - szerintem valami swing zenekar- is. Klassz zenét játszottak, egész elbűvölték a nagylányt. Mostanában elkezdett komolyan érdeklődni a hangszerek iránt.

Szó, ami szó, este nyolcra értünk haza. Loli gyakorlatilag 5 percen belül elaludt, a nagylány pedig kijelentette, hogy ez egy szuper nap volt. Tényleg. Csak könyörgöm, egy éven belül ne ismételjük meg!!!!!!