Nahát!!!!!

Hétfő délután úgy meglepődtem, hogy csak na! Aztán meg vagy 20 percig megállás nélkül röhögtem. Hogy miért? No lássuk!

Reggel elkísértem a teljes családot, vagyis pontosabban családilag mentünk a vonatmegállóig. Onnan ki-ki ment a maga dolgára: Apa melózni, Némi ovizni, Lola spielgruppézni, én meg bevásárolni. Gondoltam, egy kis séta nem árt (micsoda badarság!) és elindultam a Migrosba. Nem kellett volna. Másfél órával később értem haza, úgy, hogy egy nyugdíjas néni megelőzött az emelkedőn. Úgy vánszorogtam, mint egy reumás csiga. Aztán felérve rájöttem, hogy egyből játszhatom a József Attila mamáját és mehetek teregetni. Így, mire ténylegesen hazaértem, már moccanni is alig bírtam. Ünnepeltem magam egy kicsit a fotelban - úgy egy órácskát - majd a mardosó éhség kikergetett a konyhába. Mondanom sem kell, hogy Loliért (egy jól kivitelezett teregetés után)  nem a létező elggyorsabb tempómban mentem el, így a kis drága, már a padon ülve várt. Szednünk kellett a lábunkat hazafelé, mert nem akartuk, hogy Noémi utolérjen minket, mert az gáz lett volna. Így aztán ebéd után, gondoltam, míg a gyerekek egymást szórakoztatják, én egy kicsit ledőlök a kanapéra. Nem akartam én aludni, de elnyomott a buzgóság és kb 5 percet szundikálhattam. Amikor is erre ébredtem:

Noémi bökdös és azt mondja: Anya én igazán nem szeretnék udvariatlannak tűnni, de.....de... te mondd, most miért ALSZOL?????

Hát én majd lefordultam a kanapéról. Két erős röhögés között ki tudtam préselni magamból, hogy: Drágám nem vagy udvariatlan, Anya csak elfáradt.

Némi: és mégis miben fáradtál úgy el? Még oviban sem voltál!

Én: Hát tudod, kicsit sétáltam....  Némi: akkor ne csináld, alszol tőle!!! És most légyszíves azonnal keljél fel, gyerekeid vannak!

Na, én fölkeltem, de magamhoz még egy jó darabig nem tudtam térni. Istenem, Istenem, vajon ezeket honnan veszi????