E-GYE-DÜL

Reggel indulás előtt megkérdeztem a nagylányt (mint minden reggel), hogy menjünk érte, avagy ne. Hosszas gondolkodás után rávágta: NE. Na ettől egy kicsit bepánikoltam és gyorsan kikönyörögtem, hogy azért találkozzunk az alagút bejáratánál. Merthogy - kis picológia - onnan nem lát minket senki, de Ő tudhatja, hogy ott vagyunk. Így egyedül is jön, meg nem is. Pont mint a mesében. Ha érte megyünk a Lolival, akkor kb negyed egy körül szoktunk az alagúthoz érni - valahogy lassabban haladunk, mint a meztelen csigák - ezért úgy kalkuláltam, hogy 12 előtt öt perccel fogunk Lolival elindulni, és majd míg várunk rá láthatatlanul, igyekszünk a frászt hozni az ott tanyázó nagy fekete hernyócsapatra. A tervből semmi sem lett. 12:02 -kor érünk oda, és a NAGYLÁNY már 3 lépés távolságon belül volt. Kezeit széttárva megölelte a tesóját, adott neki egy nagy puszit, majd közölte: Na itt vagyok, mehetünk! Én meg néztem, mint vak a moziban! Loli persze azonnal reklamálni kezdett a hernyó piszkálás elnapolása miatt, így sikeresen rávettem a hőst, a csendes beletörődésbe. Amíg Loli egy piszkálóval bőszen igyekezett megszámolni a hernyólábak tengerét, addig Noémi megmutatta mai szerzeményét: egy szivárványszínre festett henger, amin szépen ott díszeleg a neve, halványkék selyemszalaggal átkötve a két végén, így nyakba akasztható. Közölte, hogy ez a postaládája. És most véletlenül levél is van benne. Nahát. Mikor már elunta bóklászást, közölte Lolival, hogy itt az ideje hazamenni, mert itt már nincs semmi érdekes, az ovisoknak pedig haza kell menni.

Biztos akartam lenni a dolgomban, ezért feltettem a szerintem egyetlen kérdést, amiből egy gyerek még nem mondja meg, hogy mi is a valódi kérdés, éppen ezért őszintén válaszol. Tehát: azt akartam megtudni, hogy szereti-e az ovit. Éppen ezért azt kérdeztem: Amikor oviban vagy, olyan gyorsan eltelik az idő, és már jönni kell haza, vagy lassan, és alig várod, hogy hazajöhess? N: hát olyan gyorsan, de azért nem mindig. Eleinte lassan, de aztán meg valahogy máris pakolni kell a játékokat a helyükre. Azt hiszem teljesen megnyugodhatok: a gyerek jó helyen van, és napról-napra önállóbb.

Az óvónéniket úgy kell szólítani, hogy : Frau ez és Frau az. Nincs tegeződés, és bevallom, ez egyre jobban tetszik nekem. Nem segítenek a gyerekeknek szinte semmiben: azaz öltözni, tízórait enni, wc-re menni mindenkinek egyedül kell. Jaj, csak aztán a végén nehogy közölje velem, hogy akkor kér egy önálló albérletet, mert már főzni, öltözni, fürödni, oviba járni tud egyedül, és ahhoz már ez is kijár....