Como

Ülünk a kocsiban. Idilli az állapot, a gyerekek alszanak, Apa vezet, Anya nincs rosszul. Hazafelé tartunk ( akkor most két legyet ütök egy csapásra, mert mindenki megtudja, hogy szerencsésen oda- és hazaértünk! Szerintem, minimum egy Pulitzer, nem?). Péter sandán rám néz....... Mi van, Bébi?? Mit nézel?.......... Csak kíváncsi vagyok, mit fogsz erről a blogra írni!!! Nahát. De fura, hát Ő is ott volt, vagy nem? Csak nem okozok neki vele olyan nagy meglepetést... vagy igen??  Úgyhogy most elég nagy rajtam a nyomás. Ezért a forradalmi ötleteimet félretéve, most a hagyományos levélírás formáihoz nyúlok vissza. És mivel a férjem a legkíváncsibb, hát (bocsássatok meg) most neki írok!

Kedves Péter!

Először is szeretettel üdvözlünk a Como-tó partjáról. Kicsit izgalmas volt az utunk ide, mert bár tudtuk, hogy miféle hágón is kell átkelnünk, azért ezt nem sejtettük... Szórakoztató volt, bár lehet nem a legjobb szót használom, amikor megláttuk, hogy hol is mennek az autók és hogy mi is ott fogunk. És még jobban akkor csodálkoztunk el, amikor a biciklistákat is utol értük. Szegények. Én tényleg nem értem, hogy mi visz rá felnőtt, sőt, nyugdíjas (!!!) embereket arra, hogy feltekerjenek egy ilyen hágón. Fel is ajánlottam mindenkinek, hogy szívesen felhúzzuk, csak kapaszkodjanak a kocsiba. De aztán kiderült, hogy amíg nem húzom le az ablakot, addig bizony ők se hallanak. Kint viszont hideg van, akkor marad az ablak így, ők meg maguknak akarták a bajt. A gyerekek jól viselték az utat, sőt a Noémit egyenesen szórakoztatta a GPS, amikor a szerpentin közepén közölte: Térj le jobbra! ( Anya kicsit mérges volt: Banyek, itt nem lehet másfelé menni!!!!!) Meg aztán ezt elég sokszor eljátszotta, hogy fordulóig 500 méter, aztán a fordulónál kiderült, hogy ott egy földút kezdődik. Hát mi minden esetre úgy gondoltuk a Galaxy sokkal inkább onroad, mint offroad autó, így NEM AKARTUNK letérni soha. Csak a banya nem adta fel az irányítgatást. Képzeld egyszer egy helyen megálltunk, és én már azt hittem, hogy "na, ennek mindjárt vége, hiszen már közel vagyunk a tengerszinthez", aztán meg Apa közölte: most lehetünk olyan 2000 méteren. Hoppá. Anyát újra kell kalibrálni!

Meg kell azért mondanom neked, hogy bár a svájci oldalon nincs védőkorlát a szerpentinnél, ha választani kell, mégis inkább kétszer menjünk a svájcin és egyszer sem az Olasz oldalon. Biztos, ami biztos, én kapaszkodtam.

A tó gyönyörű. Kilátásunk van egy sor 2000 méter magas hegyre, a víz kellemes és az idő is gyönyörű. Kicsit gáz, hogy csak pizza és pasta van, de nem maradunk olyan soká, hogy meg tudjuk unni. Hmm, úgy tűnik, én sokkal hamarabb meg tudom unni, mint azt gondolnánk. Muszáj megemlítenem a fantasztikus fagyikat, amiket volt alkalmunk enni. Te Péter, ha Olaszországba jársz, feltétlen kóstold meg a fagyijukat!  A stracciatella valami pompás!

Jaj, még el sem meséltem neked, hogy micsoda egy szállást kaptunk!  Te, nem fogod elhinni! Emeletes ágyak voltak a szobában. A gyerekeken kitört az öröm, Apán meg a pánik. Pláne az után, hogy kiderült, a védőkorlátot, valami olaszos sete megoldás miatt nem lehet felszerelni. Így, azonnal elhangzott a verdikt: Apa és Anya alszik fent, a gyerekek meg lent. Persze az ágyakat összetoltuk, hogy csak egy oldalról kelljen védekezni. Aztán lefekvéskor Apa még nagyobbat pánikolt, amikor ráeszmélt, hogy én éjjelente 5-6 alkalommal megyek a királyi trónra, és ezt hogyan is fogom kivitelezni. Az lett volna a logikus, - és számomra tökéletesen megfelelő megoldás - hogy én alszom kívül, és akkor mászok le, amikor akarok. (létra nélkül, székről felmászva). Hát nem. Paraapa azonnal akcióba lépett és a sarokba parancsolt, majd a lelkemre csomózta: ha éjjel le kell másznod, taposs össze, ahogy csak akarsz, csak le ne ess, míg átmászol rajtam! Persze nem mondtam neki, hogy minden idegszálammal azon leszek, hogy valahogy elkerüljem a megtaposást, mert Apa amilyen csontos, jobban fájna nekem, mint neki. Az első éjjel ennek megfelelően mindenki pocsékul aludt. A harmadik felsírásra úgy döntöttem, jobb ha lemászok és oda fekszem a csajokhoz, mint itt játszom a majomasszonyt. Így aztán a csajok egy idő után elaludtak, én meg egész éjjel őket sakkoztam. Mert a Noémi vagy az ágy szélén imbolygott, vagy a Lolira akart rámászni. Egyszerűen elfoglalta a teljes 160cm távot. Pedig talptól fejbúbig csak 107 centi....

Apa nagyon hősies volt. Nem tudom, hogy Te Péter, mennyit szoktál játszani a gyermekeiddel, de a mi apánk, gyakorlatilag egész nap velük volt, és nagyon élveztük. Ők is meg én is. Mondanom sem kell, Apa hulla fáradt lett, de majd csak kipiheni magát a munkahelyén. A hazautunkat megint a GPS tette szórakoztatóvá, igaz,a  végén jobbnak láttam kikapcsolni. A másik opció az ablakon kihajítás lett volna, de ahhoz Apa nem járult hozzá. A gyerekek az első kanyarban bealudtak, és ha fel nem keltjük őket vacsorázni, lehet reggelig aludtak volna. Jaj, képzeld, a svájci oldalon láttunk mormotát. Nagyon édes volt. Amikor nem jött másik autó, gyorsan megálltunk (nem nagyon van hely két autónak, csak szűkösen) és még sikerült lefényképeznünk. Ez volt a legszebb élmény nekem. A Spektrumon úgy láttam egyszer, hogy nagyon ritka és értékes állat. Szóval láttunk egy nagyon ritka és értékes állatot.

Tudod a Tekláék, akikkel ott voltunk nagyon rendesek és aranyosak voltak. A gyerekek nagyon élvezték egymás társaságát. Na meg persze a másik játékát. Jó lett volna, ha te is ott vagy velünk, de sebaj, majd jövőre!

Vigyázz magadra,és várjuk a Te nyaralási beszámolódat is, biztos Te is csodaszép helyeken jártál!

Sokszor csókol

Noémi, Lola, Kriszta