A Bíró Laca

Átlagosan minden második héten eszembe jut a Bíró Laca. Na nem holmi édes romantikus hangulat kapcsán, mondom gyorsan, mielőtt még a családom tömeges harakirit követ el....
Szóval, amikor én még kislány voltam... de tényleg, nem olyan nyávogós, hanem olyan rendes, copfos kislány... akkor azon a helyen éltem, ahonnan minden út Rómába vezet. Ja nyilvánvalóan ez a hely a föld közepe, de hogy mi is a neve maradjon örök homályban. Oké, Nyíradony, de csak azért mondom el, mert segítség nélkül úgysem találjátok meg a térképen. Nem az elektronikusan, a papíron!! ... Mert nincs rajta.... kis segítség... Debrecentől, úgy 2-3 centi keletre, ami nekem a jobbra.  Bár nő vagyok, ezt hivatalból nem fontos jól tudnom :) Szóval a Bíró Laca a tesóm általános iskolai osztálytársa volt, nem mellesleg az igazgatónő, röviden csak diri, fia.  Jól megtermett vidéki legény, és most politikailag elég korrekt voltam...minden nyáron a tesóm szülinapján, mi csináltuk a sütit. Ez így nem azt jelenti, amit mondani akartam, szóval a mondatot bővítem: amikor már elég nagyok lettünk a forró sütő és a habverő használatához... mondjuk a tesóm lehetett vagy 12 éves én meg ennek megfelelően valamivel fiatalabb, szóval, mi ketten hoztuk össze a sütit. Amíg még élt imádott nagyanyánk, erre esélyünk sem volt, aztán meg valahogy jó volt így. Egy gyönyörű, fülledt, akkor nem is olyan gyönyörű, csak inkább meleg júniusi napon, megérkezett a szülinapi buliba a Laca és 5 percen beül beégette magát a memóriámba. Ugyanis érkezése pillanatában készült el a fehérje habbá verésével a robotgép, és én azon voltam, hogy a csokikrémet összekeverjem a fent keletkezett habbal. Meglátván, hogy egy snassz, mezei fakanállal kívánom kivégezni a SZENT habot, Laca azonnal támadásba lendült és valami magasztos hangnemben, csillogó szemekkel elmagyarázta ( és én ittam szavait), hogy a hab, aminek könnyűvé tételére oly sok áldozatot hoztunk, nem végezheti egy fakanál hegyén....óvatosan, ügyelve az egységre kell egy lapos valamivel összekeverni. De mivel nem tetszett neki az összekeverési módszerem, haragos arccal kutatott a fiókokban, majd lelkesen nekiállt a jégkaparóval (mi annak használtuk) összekeverni a habot a krémmel. Közben csillogott a szeme. És tovább magyarázta, hogy mennyi levegőt sikerült beleverni a fehérje atomjai közé és hogy milyen csodálatos is a sütemények világa, és hogy mennyire oda KELL figyelni a krém keverésére: egy jobbra egy balra majd egy szabályos nyolcast leírni. Csak finoman, óvatsan. És közben remegett az izgalomtól, hogy mindjárt nekieshet a tálnak. És az arca bevésődött, mint a kiskacsáknál az anyjuk feneke. Mert csak azt látják akkor még.  Szóval, minden egyes nap, amikor tiramisut vagy olyan sütit csinálok, amihez fehérjét kell elkeverni valamivel, azonnal beugrik a Laca.
Ma is beugrott, pedig nem csináltam sütit. Ellenben meglátogattuk az egyik kedves magyar lányt és az ő egy hetes Máté babáját. Mint a Bíró Laca. Elnyúlt a kezemben és azzal az arccal csuklott nagyokat, mint amit oly sok éve láttam már: Istenem, ez de fincsi!!! Merthogy közben simogattam a pocakját. Közben persze elanekdotázgattunk, hogy amikor a Loli egy hetes volt, tiszta szeretetből, az anyukámnak teljesen át kellett öltöznie, mert még a melltartója is sárga lett. ( és most megint politikailag korrekt voltam azokkal, akik nem tudják, mi az ami sárga és egy babából származik. Na sikerült kitalálni?) Na erre a kis szumós, meghallván a remek sztorit és érezvén a jó kis köröket, amiket a pocakjára rajzoltam, produkált egyet. Átütő sikerrel. Igen, a nadrágom is mehet a mosodába. Aztán mint aki jól végezte a dolgát - de tényleg - csendesen csukogatta a pilláit. Azért nem aludt el, a körülmények nem engedték. Nagyon édes volt. És szívből kívánok a kis családnak minden jót. Meg egy jó mosógépet.... mert ha ez így megy tovább... gáz lesz a heti egy mosásnap!