Sí bajnokok

Na, akkor itt volnánk. Előre csak annyit, hogy egyben és sértetlenül. Aki ennél többre nem kíváncsi, most ne figyeljen ide.
Nagyon izgis volt az út. Pont olyan amilyennek elterveztük. Háromszor zártam kulcsra az ajtót, hogy azonnal kinyissam és bemenjek a bent felejtett dolgokért. Majd aztán a benzinkúttól jöttünk vissza a Loli babakocsijáért és egy kábelért. Pont így terveztük. Mint azt már korábban is írtam, ugye. Szép nyugodt tempóban autóztunk, míg ki nem derült, hogy szokásainkkal ellentétben, Apa nem nyomtatta ki az útvonal tervet, csak megnézte. Kicsit morogtam, de megnyugtatott, hogy a Chur előtti első vagy második kijáraton kell kimenni, onnan meg egyenesen. Annyira nem nyugodtam meg. Sőt. Lehet, hogy nyugtalan lettem, de mire ennek hangos jelzését adtam volna, elénk ugrott egy tábla, hogy Vereina és rajta a piktogram: autók egy vasúti szerelvényen. Apa nagy szájjal: ugye mondtam, hogy erre kell jönni. ja, de mivel még az autópályán voltunk, annyira nem dicsértem meg. A következő bökkenő a nevezett Vereina felszállásnál várt ránk, ugyanis kevés kellett, hogy ne 2 órát álljunk. Így csak egy és háromnegyed órás várakozás után a Galaxy vonatra szállt. Nagyon mókás volt úgy utazni az autóban, hogy teljesen úgy dülöngélünk, mint a vonaton. És még a zakatoló hang is megvolt. Aztán féltávnál megállt velünk a szerelvény. Kicsit rossz volt, mert nem olyan szívderítő dolog egy hegy gyomrában várakozni, de a rádió, ékes rumáncs kiejtéssel elmondta, hogy 10 percet várnunk kell a szembe jövő szerelvényekre. Akkor várunk. Eközben Némi lelkesen ecsetelte, hogy a hegynek szorulása van, azért nem tud minket kikakilni. Reménykedtünk egy könnyű hasmenésre. Mindeközben a szálláshelyen a férj lelkesen várta a feleségét, többek között azért is, mert a 300 éves ház, kellő meglepetést tartogatott számukra. Csak példának, volt az egyik lenti szobában egy rejtekajtó, amin keresztül pont a Daniék szobájába lehetett feljutni. Természetesen két napig csak azt csinálták. Az is kiderült, hogy a ház stratégiai helyen van, a strand tőszomszédságában. Ráadásul lehetett kombinált sí és fürdő bérletet venni. Szuper. Síkacsák leszünk! És elérkezett a hétfő. A gyerekek mentek a sísuliba. Azt mondták, a szülők nem maradhatnak, így addig Apa síelt én meg vártam, hogy Loli felkeljen. Játszótereztünk és azon elmélkedtünk, hogyan fogom Lolin tartani a síszemüveget ebben a vakító fehérségben, míg Loli azon, hogy hogyan szedje le magáról feltűnés nélkül a síszemüveget. Ugyanis még a faluban is 30 centis hó volt, fent a hegyen meg jó nagy. Jó időnk volt, mégsem bírt ennyi idő alatt elolvadni. Minden nap 10 fok fölé ment a hőmérséklet, komolyan kentük magunkat naptejjel. És persze melegünk volt, állandóan melegünk volt. Szóval az első nap, Apa ment a nagylányért. A pingvinen aludt. Na ez furi. Magához tért, aztán még síeltek egy kicsit. Délután pedig irány a pancsoló. Jó kifáradtunk, ennek örömére másnap már 7-kor felkeltek a gyerekek. Kivéve a Lolit, aki elhatározta, annyit alszik, amennyit csak bír. Kedden én mentem a gyerekekkel. Mivel elhatároztam, hogy nem bérlünk nekem cuccot, mert a Loli még túl kicsi és nem akarom másokra hagyni, így én majd nem síelek, hanem szépen megvárom a gyerekeket. Leültem egy helyen, ahonnan jól láttam őket. Némi felment a sífelvonóval, ami igazándiból egy mozgó szőnyeg, lecsúszik, miközben láthatóan sír. Másodjára már ölben hozza le az egyik oktató és lefektetik a pingvinre. Na, most akkor mi van?! Oda megyek. Zokogva közli, hogy nagyon hiányzom neki. Engedélyt kérek és kapok az oktatóktól, hogy maradjak. Két perc múlva, már nevetve csúszik le velem a pályán, úgy, hogy fogom a grabancát. Nagyon élvezte, főleg azt a részt, amikor leültek a pingvinre ( persze szivacs, nem valami természetromboló barbár gyilkosság eredménye) és kaptak egy bögre meleg teát és agy adag gumimacit. Senkinek sem akaródzott fölkerekedni a tízórai után, de azért idővel sikerült. A nagylány percről percre lett egyre bátrabb, sőt már odáig jutottunk, hogy a lelkem is kiköptem a rohanásba, hogy a bakancsomban lépést tartsak vele, miközben úgy teszek, mintha fognám, pedig nem. Egy idő után rájött, hogy nem fogom, de ettől nem lett bátrabb, csak közölte, hogy rendesen fogjam, ha nem akarom, hogy megszidjon. Jól megijedtem, de azért továbbra is csak mímeltem a fogást. Óra után irány haza, hogy  gyors ebédet egy kellemes fürdéssel tegyük felejthetetlenné. Elérkezett itt az a pillanat, amikor mindkét gyerekünk önállósította magát a vízben. Először is minden gyerek kap karúszót. Nem kell vinni, adnak, mert olyan rendesek. Noémi 5 perc leforgása alatt eljutott az egyedül kutyaúszok-ig, miközben Loli a medence széléről ugrált be a kb 30 centis vízbe. Mindent mondjuk 400x, másfél óra alatt. Gondolom, már kialakult bennetek egy kósza elképzelés, hogy ennyi program után, hogyan aludtak a gyerekek. Stimmel, jól, de már hajnalok hajnalán fent voltunk. Apa volt az ügyeletes a sísulisokkal, míg én  reggel héttől arra vártam, hogy a Loli felkeljen.  Félő volt, hogy kihagyja a reggelit, amire fél tizenegy után azért van esély. Délutánra a szerető hitvesem befizetett nekem egy teljes test masszázst, amiben csak az volt a bibi, hogy a kezdéskor megkérdezték: melyik részem fáj jobban a síeléstől? Ciki volt azt mondani, hogy speciel attól nem fáj semmi, csak a gyerekek miatt a derekam. Félre értettek. Teljesen. Ugyanis megkérdezte, hogy melyik pályán csúsztam már le. Kedvesen elmagyaráztam, hogy a férjem megy a kék pályákon én meg a szélén álldogálok és nézelődöm. Ezek után nem értette, hogy minek is kell nekem a masszázs, én meg nem értettem, hogy minek ennyit dumálni. Fogja meg az izmaimat és kész. Csütörtök reggelre Néminek iszonyatos köhögés lett, ezért nem engedtük fel a hegyre, cserébe családilag átmentünk Tarasp-ba... ohhhóóó, valamit elfelejtettem.....  Buna Papával voltunk Tarasp-ban megnézni a várat. Hogy melyik nap, arról megoszlanak a vélemények. Péter szerint kedden, szerintem meg szerdán, de mivel trottyok vagyunk, legyen elég, hogy a hét valamelyik napján ( Istenem ez már a vég!) voltunk. Eredetileg úgy mentünk, hogy Évi, Papa, Én és a hozzánk tartozó gyerekhad, ám Dani a háztól 50 méterre, teljes erőből lefejelt egy oszlopot, amitől leharapott egy darabot a szájából, meg csúnyán vérzett mindene. Szóval ők visszafordultak. Mi pedig, hősiesen tovább. Azért hősiesen, mert egyrészt borzalmas szerpentinen ment fel a busz, majdnem taccsoltam, másrészt pedig ahol megállt a busz, onnan még kb 100 méter szintkülönbséget kellett megmásznunk a hóban, babakocsival. A kastélyban irtó hideg volt, és a nagylány végig a sárkányokat kereste. Volt egy szoba, amit befűtöttek, mert van egy olyan program, hogy tündér mond esti mesét. Tündér és nem jegesmedve. Ezért kellett fűteni, de kizárólag csak ott. Szép volt, érdekes volt, csak néha kicsit zavartuk a többieket, mert a gyerekek új és új módokat akartak találni a ház romba döntésére.  Azért sikeresen megúsztuk és a nagylány még azt is készséggel elhitte, hogy abban a meleg szobában azért volt meleg, mert ott alszik normálisan a sárkány. Csak miattunk elbújt. Kicsit kalandos volt a lefelé út, mivel a babakocsit Lolástul megfogtuk két oldalról, én még a Némit is fogtam és elindultunk lefelé. Volt egy jó kis jeges szakasz, ahol a Buna papa csak azért nem dobta el magát mert a babakocsit fogta, azt meg én, engem meg a Noémi. És ezt még kétszer. Persze Noémi mindezt csengő kacajjal kísérte végig, azt gondolta, csak viccelünk. Én igen, csak a Papa nem. De azért egyben leértünk. Nem mondom, még egyszer nem mennék, de azért szép volt. A kulcs tetszett a legjobban, le is fényképeztem. Az a típus, amit nem vágunk zsebre, hacsak nem vagyunk háromméteres óriások.  Szóval ekkor, ezen a  kiránduláson fedeztem fel, hogy van ott egy jó kis szánkó és tanpálya meg a snow tube, amire megérkezésünktől gyúrtam, hogy aztán nem menjek. A csütörtököt, azt hiszem még ott járok.... vagyis már megint.... családilag Taraspon töltöttük. Szuper volt, rajtunk kívül még kb négy család volt összesen, szóval nem kellett taposni egymást. Szánkóztunk a gyerekekkel meg seggen csúszkáltunk. A seggen csúszkánk olyan népszerűségre tette szert (rózsaszín, kerek) , hogy amikor leültünk elénk állt egy hároméves forma kislány és azt mondta: Ja? Nem értettük, ezért elment és az anyukájával jött vissza: izé, ha ti most nem, akkor mi igen? Vagyis elkérhetnénk? El. Így mi a játszótérről figyeltük, milyen boldogok lettek hirtelen. Családilag. Ugyanis előtte úgy szánkóztak hogy anya, apa felhúzta a szánkón a gyerekeket, azok lecsúztak, anya meg apa meg leszaladt, hogy felhúzza a csemetéket. És megint és megint. Ezzel a rózsaszín csodával viszont a gyerekek önállóan közlekedtek, így tényleg örültek, hogy kölcsön adtuk.  Az uzsinkból is adtunk, mert olyan rendik vagyunk. Jól kifáradva mentünk haza és először fordult elő, hogy a gyerekek idő előtt már ágyban voltak, sőt el is aludtak. Pénteken meglepő módon Noémi helyre jött, így apával mentek a hegyre. Persze kikaptak, hogy minden nap kell, járni, de ez van. Volt nagy verseny, ahol a csemeték egy-egy arany és ezüst érmet kaptak! Hát mit nem mondjak, nagyon büszkék lettek magukra, annyira, hogy mikor lejöttek kedvük lett átmenni a taraspi pályára csúszkálni. Mindeközben Loli belázasodott, így én maradtam vele otthon.  péntek délutánra elromlott a csodálatos napos időnk, így nem is bántuk, hogy már jövünk haza. Lola már teljesen jól van, nem lázas, élénk és cserfes.
Nagyon jó kis síszünet volt. Nagyokat ettünk. Beosztottuk, minden nap más nő volt a konyha felelős, így nem kellett megszakadni az etetésbe. A gyerekek megtanultak síelni, Noémi a taraspi tanpályáról már nagyon ügyesen lejött. Apáról kiderült, hogy nem felejtett el síelni, engem meg jól megdögönyöztek. Most itthon rontjuk a levegőt, mert itt is rossz az idő. 4 gép mosás lement tegnap, mert a hétfő húzós lesz. Csak azt tudnám, hogy mikor fogjuk mi ezt kipihenni...