A Háromkerekű csapás

Sokszor előfordult már, hogy olyasmit említettem, hogy " a heti bénaságom" vagy valami hasonló. Nos kezdem azt hinni, hogyha nem lenne ilyen apró malőr velünk minden héten, akkor lehet, hogy havonta lenne egy gigászi nagy. De ilyen szerencsére nincs, csak az a sok kicsi apróság.
Hogy az elejéről kezdjem, múlt szombaton érkeztek hozzánk a messzi óhazából kedves barátaink: "PHd májer K" és hű társa, a "félelmet csak néha ismerő V". Loli nagy kedvesen egész héten azt játszotta, hogy fél a PHd májer K-tól. Mondjuk az első két nap nagyon vicces volt, de azután kezdtük unni. Loli szerint ez a játék tökéletesen megunhatatlan, így a búcsú perceiig kitartott. Hősiesen. Kedden a jó idő van és menjünk ki keretében kimentünk, mert jó volt az idő. Napsütés, szélcsend, tizenakárhány fok. Kitalálhattam volna AKÁRMIT, de tényleg.  De  a teljes tudathasadás állapotában, mi más is juthatott volna az eszembe, mint a  " vigyük vissza a cuccokat a szelektív gyűjtőbe BICAJJAL". Ma már azt gondolom, hogy a szelektív hulladékgyűjtés egy nagy átverés, a bicikligyártók és a kötszerkészítők aljas, mindenen átnyúló összeesküvése, hogy teljes romlása döntsék a társadalom egyes rétegeit. Név szerint engem. Ki emlékszik történetekre a szelektív gyűjtő felé, ott, és hazafelé történtekről? Én nagyon erősen. Sőt a jobb hüvelykemen az idők végezetéig megmarad a NYOM. Egyike a halálos sérüléseimnek, amiket szerencsésen túléltem. Tehát ártatlanul kimegyünk a jó időbe.  Előveszem Néminek a 4 kerekűt, Lolinak a 3 kerekű bicajt. Elindulunk. Megyünk. Már ekkor sejthettem volna, hogy olyan nincs, hogy mi simán elmegyünk a gyűjtőig, de védelmemre felhoznám fiatal koromat valamint azt a tényt, hogy a fent korábban nevezett lobbi egylet erősebb nálam. Főleg, ha gyerekekkel vagyok. Meg egy kicsit meg is vagyok fázva. Na szóval megyünk, az egy kicsit feltűnt, hogy nagyon félre húz a járgány, mármint a háromkerekű, amit toltam, rajta trónolt mindeközben a csöppség. Szóval tolom és semmi, de semmi rosszra nem gondolok. Max arra, hogy milyen erős ez a Loli, alig bírom ellenkormányozni. Milyen stramm gyerek. Tényleg, már derékszögben áll az én kormányom a tengelyhez képest. De ez nem volt gyanús. El is érünk a gyűjtőig és simán kidobunk mindent. Na és akkor kezdődik a rémálom. Alig megyünk két métert, Némi kijelenti, hogy csere. Ő jön a három kerekűvel, Loli meg menjen a másikkal. Ez ugye azt jelenti, hogy Lolit lehajolva tolom, mert a lábacskái még a közelébe sem érnek a pedáloknak. De sebaj, anyának már úgyis régen fájt a dereka. És akkor Némi azt mondja: Ez a bicikli buta, nekem nem akar menni. Sikerült vele elhitetnem, hogy az a baj, hogy ő már túl nagy hozzá, mellesleg eszembe se jutott más lehetőség. Ismételt járműcsere. Majd Loli hisztizni kezd. Nem értem mi baja van. Majd miután elmagyarázta, hogy a lábánál nem stimmel valami, ráeszmélek, hogy ennek sem éri el a pedálját. Már éppen elfogadnám ezt a tényt, amikor rájövök, hogy idefelé még elérte, márpedig a gyerek sem nem nő, sem nem megy össze ennyi idő alatt, így ravaszul kikövetkeztettem, hogy valami baj lehet a bringával. Alapos vizsgálatnak vetettem alá, így  hamarosan kiderült a turpisság. Az első kereket effektív a szentlélek tartotta. Bár, ha teljesen megdöntöttem a tolórúdjánál fogva, akkor a hátsó két kerekén el lehetett tolni. De önálló közlekedésre tökéletesen alkalmatlan lett. Kb úgy nézett ki, mint a mesék autói, amikor kimegy alóluk bánatukban a kerék. Na ez is így kiment, csak nem a bánatba. Szegény Loli mindezt annyira a szívére vette, hogy ettől kezdve, csak az ölemben volt hajlandó megtenni a hátralévő távot. De sebaj, egyik kezemben a leszerepelt járgány a másikban Loli és máris indulhatunk. Alig tettünk meg 10 métert, amikor Noémi kitalálta, hogy elfáradt meg különben is elege van a bicajozásból és emeljem fel őt is. Hatalmas meggyőzőerőmmel sikerült ráébresztenem, hogyha valami Isteni csoda folytán lenne még egy kezem, az is kevés lenne, hogy felemeljem őt is, meg eltoljam az ő bringáját is. Nagyon nehezen, de elfogadta. Cserébe azt eszelte ki, hogy akkor emeljem fel őt és tolja Loli az ő bringáját. Miután megegyeztünk, hogy eme feladatra a Loli tökéletesen alkalmatlan, előállt egy újabb ötlettel, miszerint hagyunk mindent ott és csak őket kettőjüket vigyem ölben. Nem nagyon akarta megérteni, hogy ez sem fog menni. Szerinte ez egy tökéletesen kivitelezhető terv volt. Így aztán nagy durcogva, dirrel-durral hazatolta a biciklijét, de mondanom sem kell, hogy elég csúnyán nézett rám. A zenei aláfestést mindehhez Loli biztosította, aki kitartóan siratta a vállamon alig használt, keréktörött bringáját. Egy adott ponton, nagy integetés közepette elment mellettünk autón Heidi, a kedves szomszédasszony. Irtó lelkesen integetett és baromi gyorsan elment, pedig szívem szerint megállítottam volna egy fuvarra. Ennek híján nagy nehezen, szerintem száz év múlva értünk haza. Megfogadtam, hogy többé sehova, de mivel pont a játszótérre sütött a nap, így módosítottam: bicajjal sehova. Csak akkor vonultunk fedezékbe, amikor a játszótér teljes árnyékba került. Igen, végül is jobb ez, mint mondjuk minden héten meghúzni az autót. Mászkáltunk a vendégekkel, meg persze volt a kihagyhatatlan csokigyár-bolt bevásárlós program is. Megint vettem vagy tíz kiló csokit, de védelmemben elmondanám, hogy Péter leadott egy nagyobb rendelést, mert holnap utazik Kaliforniába. És hogy ne maradjunk egyedül ma reggel megérkezett Dornbach Mama. Így teljes lesz majd a bénasági faktorunk: közel s távol sehol egy férfi, kinek szemébe könnyet csalhatna a jókedv, mikor minket a szelektív gyűjtő környékén meglát. Üzenem a Szemét Lobbinak, hogy idén többet nem megyünk, ne is reménykedjenek!!!

Van egy kedves rokon, aki most az orvosok hálójába került. Lehet, hogy Ő is túl sokszor vitte vissza a szelektívbe a cuccokat, nem tudom, de innen is pusziljuk és így ismeretlenül üzenjük - mármint ti nem ismeritek őt - hogy jobbulást, és neked szurkolunk! Tudni illik, nagyon hűséges olvasónk, és ezt mi nem felejtjük. Persze nem vagyunk mi kis elefánt, hogy mindig mindenre emlékezzünk, de azért három hét távlatában elég jók vagyunk. Már memóriailag. Persze kimaradt a melegváltás, de hát én sem emlékezhetek mindenre. Ja meg azt sem írtam, hogy mi mindent csináltunk a "PHd májer K" és hű társa, a "félelmet csak néha ismerő V"-vel, de legye annyi elég, hogy épen és egészségesen indultak vissza az óhazába, sőt az is lehet, hogy még ebben az életben visszajönnek hozzánk, bár nem ígérték meg, mint a Terminátor. Tehát Ők Pénteken el, Mama szombat hajnalban be. Vetett ágy várta, amit a gyerkőcök lehetőleg a felismerhetetlenségig összeugráltak előző este. Azért jó vasalt ágyneműt húzni a vendégeknek, mert amikor a gyerekek szétugrálják, még van egy 5 centis csík, ahol látszik a vasalás nyoma és bennem megvan az a képesség, hogy úgy hajtogassam össze az ágyneműt, hogy az mintegy kidomborodjon a háttérből, így lesz mindenki boldog és elégedett rövid idő alatt. Most én is nagyon boldog és elégedett vagyok, mert ilyen marha sokat írtam pár apróságról, ügyesen elrejtve előletek a lényeget. Hogy mi az? Hogy itt tavasz van, rügyeznek a fák, bokrok, és pénteken megint óvónénit játszottam. Noéminek egyre rövidebbek a nadrágjai, így elpakoltam az ollókat, hátha az a baj.... Szóval a lényeg: ezt a hetet is túléltem!