Annyi mindent el kellene mondanom...

...hogy ha mindent leírnék, megfájdulna a fejetek és azt gondolnátok,oh, jaj, a szemem...hiába, nem vagyok már fiatal.... rossz ez a monitor, meg már a hasam is fáj..... szóval szépen adagolom nektek. Fontossági sorrendben, nem időrendiben. Aztán ha már kezdetek megcsömörödni, majd dobok nektek bilagitot is!
Sorsfordító és magasztos esemény történt ma. Az életünk egycsapásra lett örömteli és borzasztó! Némi ma ment először spielgruppe-ba. Ez azt jelenti, hogy időben fel kell reggel kelnünk, együtt elmegyünk, és bizony keményen csak németül beszélünk. Nagyon lelkes volt, csak amikor odaértünk, akkor csodálkozott, hogy ide meg minek jöttünk. Bent meg öt perc után jó hangosan azt mondta: Anya, de hát én nem beszélek németül!!! Azért jól éreztük magunkat. És igen, az eddigi kényelmes életünknek is lőttek. Már nincs kilencig lustálkodás, mert legkésőbb fél kilenckor el kell indulnunk. Azt hiszem megyek és bekapok valami szíverősítőt! .... na ez pocsék volt, brááááá.
Tegnap délután megérkezett hozzánk a keresztfiúnk, és mivel még egyedül nem közlekedhet,10 hónapos létére és a legjobb szándék ellenére sem, jöttek vele a szülei is. Így most van aztán nagy duhajkodás, meg kiabálás. Ugyanis létezik a kiabálás megmaradás törvénye. Alap állapotban Némi leordítja Loli fejét, ha valami rosszat csinál, teszem azt elveszi az egyik játékot. Most viszont Lola ordítja és utasítgatja rendre Ádámot. Így tökéletes a rend. Tehát: Némi ordibál Lolival, Loli ordibál Ádámmal, és Ádám mindenkinek kiabál. Olyan mély, férfiasan öblös hangja van, hogy mellette az én férjem hangja egércincogás.
A bejósolt és nagyjából megérkezett pocsék idő ellenére, nem vagyunk mi nyulak jeligére, elmentünk a rapperswili állatkertbe. Az esőnek hála, nem volt tömeg, és nem kellett tolongani. De azért így is nagy élmény volt ennyire közelről látni az állatokat. Megint.
Mi már negyedjére láttuk a fókashow-t, de Némi ugyanúgy végig kuncogta, mint legelőször.
Úgy döntöttünk, hogy hazafelé nem az autópályán unatkozunk, hanem kicsit bemegyünk a vadregényes svájci falvak rengetegébe.... és csodálatos volt. Tényleg nagyon tetszett, pedig én a kormányt markolásztam. Láttunk öreg, fagerendás házakat, amiknek a váz szerkezetét nagy fa gerendák alkották, és azok nem voltak bevakolva, szépen látszottak. Falfestéseket oroszlánnal meg hattyúval. (A gyerekek már ágyban vannak, de ezt halljuk: Loli: béka, béka, bekeke, cica, tiga, bekeke, béka, béka, bekeke). Legelésztek tehenek meg bárányok és gyönyörű zöld volt minden. Beszívtuk a látványt, mint a dohányos a füstöt.  Végigmentünk egy pár olyan falun, ahol kijelentettük: na itt sem bicikliznék felfelé!! Az egészben az volt csak a bökkenő, hogy néha alig láttunk, mert a felhők még jobban besűrűsödtek, ahogy mentünk egyre feljebb az Albison. Egy kis panorámánk azért még így is volt. Szép volt na. Majd gyertek el, és nektek is megmutatjuk!

Nem tudom folytatni, ez a kis brekeke nem akar elcsendesedni....