Na tessék?!

Hát nem megmondtam, hogy ez lesz. Most itt a nyakamon a sajtó helyreigazítási per. Sietek közölni: minden állítás, mely szerint családom bármelyik tagja horkol, aljas rágalom. Valótlanul állítottam, hogy a horkoló a szobámban tartózkodott, valamint, hogy nem kért elnézést. Továbbá, minden vérségi kapcsolat lehetetlen horkoló egyénekkel.
Egyébként hazajöttünk... hát mit üljünk ott a hidegben.... itthon legalább majd jól lesülünk.
Volt kaland is a hazaúton. A Volalrberg alagúton jöttünk, ami cirka 10 km hosszú. Kb 2 km-nyit mehettünk már, mikor egyszer csak, váratlanul Némi megszólal: Anya, hánynom kell! Három felnőtt ember belesápadt a mondatba. Én, mint a gyerekekkel kapcsolatos rizikós helyzetekben mindig, higgadt maradtam: Semmi baj drágám! Mama, majd a szád elé tesz egy zacskót, és abba hányjál! Mama, ott a zacskó a lábadnál! Némi cica, mennyire kell hányni?
N: Anya, nagyon!
Az unokahúgom ekkorra már végigpörgette a rémálmot: mindenki rosszul lesz, és még legalább 7 km az alagút végéig, a friss levegőig. Továbbá, hogy a reggeli folyamán mi mindent ettek a gyerekek és mi. És akkor: ANYA, CSAK VICCELTEM? HAHAHAHAH!
Hát..... ha nem lettünk volna a kocsiban bekötve, és nem kocsiban vagyunk, lehet hogy megkergettük volna a kiscsajt. Így csak nagy sóhaj szakadt ki mindenkiből. Lola meg csak nézett ránk, hogy mi van?
Aztán döngetünk szépen az autópályán, osztrák szakaszon. Némi: Anya, kakilni kell. Szuper, pihenőhely még 20 km. Én: biztos szívem? Anya, Tuti- bizti!
Jó, megállunk a leállósávban, előkapom a papírbilit. Ráül. Lóbálja a lábát. Nézelődik. Megszólal: itt nagyon meleg van, inkább üljünk vissza a kocsiba! Én: majd, ha már végeztél. N: most már nem kell, üljünk vissza. Azt a cseles huncutját. Még egyszer eljátszottuk ezt, akkor viszont jött a hasmenés. De megúsztuk. A magyar határ előtt láttuk, ahogy elvittek egy kiégett roncsot.... hát nem volt valami üdítő látvány.  Este hétkor kanyarodtunk a Melinda utca köveire. Nyolc tízkor indultunk reggel. Szerintem elég jó időt futottunk. A lichtensteini határőr alaposan kikérdezett minket, mert kicsit furi lehetett 5 nő egy kocsiban, bár az is lehet, hogy a dekoratív unokahúgomról akart többet megtudni, mivel vele társalgott... mindegy, a többi határon még ennyi sem volt.
Szóval éljen a haza, ti is menjetek haza. Akkor mi most pirulunk itt egy kicsit. Ha már ropogósak leszünk, jelentkezem!