Öreganyám, jöjjél már....

Igazság szerint már régen meg kellett volna írnom ezt a bejegyzést, de valahogy sosem jutottam el odáig. Éppen ezért már nem emlékszem pontosan az elhangzott mondatokra, és persze a hangsúlyra sem. Nagyjából eképp történt az eset:

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy szombat délután, hogy a Dornbach család a lakás csinosítgatásával foglalatoskodott. Mindenki kivette részét a munkából. A legkisebb az ágyban aludt, mint minden jól nevelt egyéves. A nagylány szépen eljátszott a nappali-paliban. Apa és Anya pedig a hálószobát csinosította. Egyszer csak, váratlanul megjelent a szobaajtóban a nagylány. A gagáját magára tekerte, kis sárga kosárkát tartott a kezében, mely telis-tele volt lego kockákkal. Illedelmesen megállt az ajtóban és így szólt: Öreganyám, jöjjél már ki a konyhába, itt egy nyavalyás farkas!
Szerencséd, hogy Öreganyádnak szólítottál, ezért megyek és elintézem a farkast. Elintéztem, aztán tisztáztuk, hogy Piroskának hívják és éppen a nagymamához tart. Visz neki málnát és barackot. Igen ám, de ez egy nagyon makacs farkas volt, mert pár perc múlva megint ott áll a leányka a kosárkával és emígyen szól: Öregapám, jöjjél má, megint itt a farkas! Forrázd le, lődd le, aztán kötözd össze. Öregapja - szerencsére, jól szólította - ment és elintézte a farkast. Kiderült, azért volt a farkas olyan kitartó, mert egy dinoszaurusz is vele volt. Miután minden elrendeződött a nap további részében valahogy Öregapám és Öreganyám maradtunk, de nem bántuk.
Vasárnap kirándulni mentünk. A MAGYE - Magyarajkú gyerekekért egylet - szervezte a kirándulást, ide a mellettünk lévő vadasparkba. Sajnos az időjárás nem volt szerencsés, így mi hamar hazajöttünk. Láttuk a medvét inni kb 2 méterről, meg a vaddisznó csíkos kismalacait. Aztán ma, - kedd - elhatároztuk, hogy ha már vasárnap nem sikerült, elmegyünk most a vadasparkba. Lola, Némi és én. Így szép hármasban. Az oldalsó bejárat itt van az utcánkban, és a gyerekek nagy örömére 4 gyönyörű lovacska várja az érkezőket. Lola állt és sikított nekik. Szegény lovak kerek szemekkel néztek, hogy mi van, de Loli rendíthetetlen volt. Némi minden erejével azon volt, hogy rávegye az állatokat az együttműködésre, azaz pusztán szóbeli ráhatásra engedjék, hogy megsimogassa a hátukat. Nem jött össze, de az adott körülmények között sikerült úgy elmagyaráznom neki, hogy biztos Lola sikítása zavarja őket, nem a nyelvi megértés hiánya az ok. ( mivel ezt határozottan tagadta elsőre) Így abban a tudatban hagytuk ott a lovakat, hogy ha Lola megszokja őket, majd a lovak is megszoknak minket. Úgy legyen. Tovább sétálva találkoztunk 3 vaddisznóval, kb 10 centi távolságra voltak tőlünk. Persze volt köztünk egy drótkerítés, ami kb 1,2 m magas volt. Lola továbbra is sikított, viszont a vaddisznók kifejezetten örültek a fűnek, amit Némi adott nekik. Láttuk, hogyan túrják az orrukkal a földet, így most értelmet nyert az "egy kis malac röf-röf-röf". Kb fél órát etettük fűszálakkal a disznókat ( ja egyenként adagolva, nehogy elhízzanak), amikor jött a gondnok hogy bezárja a kaput, merthogy be lehet menni az állatok közé. Kedvesen megkérdezte, hogy be megyünk-e a gyerekekkel egy kicsit. Kedves voltam én is, csak annyit mondtam németül, hogy kössz nem, magyarul meg még azt, hogy nem vesztem meg. A vaddisznó kedves állat, de csak ha kerítés választ el tőle. Mellesleg olyan nehéz Lola, hogy kettejüket már nem bírom el.
Láttunk még mókust meg őzeket. Amikor idáig értünk kiderült, hogy már két órája ott vagyunk, úgyhogy elindultunk vissza. Lola is sétált egy csomót a babakocsi mellett és Némi is végig gyalogolt. Ja azt nem mondtam, hogy ez - mint itt minden - nem egyenes terep, hanem bizony mászni kell fölfelé is. Azt hittem jól elfárasztottam a gyerekeket, de Némiben mostanában irtó sok az energia, úgyhogy apa már a második hosszú mesét meséli neki.
De azért - vagyis éppen ezért - boldogan éltek, amíg meg nem haltak.