Horror a köbön

Tavasz lett. Csak így, tök váratlanul. Ennek apropóján kedden (miután elegem lett a végén 3 naposra sikeredett játékszelektáló, kidobó, szortírozó maratonból) délután kimentünk játszóterezni. A nap süt, madarak csicseregnek, sehol egy felhő az égen, mi kell még? Aki ismer minket, annak most kapásból kellett volna ordítani, hogy HINTA, hiszen a Loli klinikai hinta függő. Ahogy kellett rá is pattant a szerre, és lökte magát ezerrel. Felcsillant erre a kisded szeme, és mutogat oda nagyon. Mondom, hintázni szeretnél? Néz rám de nagyon. Jó, akkor hinta. Felültetem a kék, kemény ülőkéjű hintára. Kiskezét a kötélhez, és mondom, hogy fogjad. A kezemben van a kötelet markoló keze, úgy fogom a kötelet és lököm a hintát. Boldog. Ez így megy vagy 10 percig. Már épp kezdenék zsibbadni, mikor egyszercsak kicsúszik kezemből a keze és dob egy padlóba leszúrt dupla Rittbergert. Ömlik a vér a szájából, elharapta a nyelvét. Ordít. Felemelem, kezdeném babusgatni, de valahol félúton lenyelhetett egy gilisztát, mert tekeri magát, lök el. Ránézek, rámnéz. Közli: Inta. És ordít. Visszaültetem, kéz a kötélre és csend. Mélységes csend. Csak a szája sarkából csöpög a véres nyál.

Gondoltam magamban, ha jön valaki, majd mondom, hogy most uzsonnáztattam meg a vámpíromat, azért ilyen, egyébként szellőztetem is, mert már nagy volt a kriptaszag. Még fél órát lóbáltatta magát, nagyon boldog volt tőle és többé nem engedte el a kötelet. Kicsit ismerős............nektek, nem?

Aztán ma új fokozat következett, mert még szebben sütött a nap, és még jobb volt az idő, ezért homokozó cuccot is vittünk. Na azt a mennyei boldogságot! Csak nézett, hogy ezt most tényleg szabad? Mióta tudatánál van, még csak letakarva látta a homokozót, mert nyáron rendszerint két, két és fél órákat aludt a babakocsiban. És most turkálhatott benne. Gondoltam megörökítem, ezért elforultam, kivettem zsebemből a telefont és elindítottam a kamerát, mert egyébként nagy pózőr, ha meglátja a kamerát megáll és boldogan vigyorog bele. Visszafordulok, és a kis vámpír szájának két oldalán csorog a sóderlé. Gondos volt, a nagyobb darabokat elkerülte, csak a finom port szörcsölte fel. És persze vigyorog. Megérkezik a Noémi. Meglát minket, majd úgy ahogy van, a fenyőfa tövében összeomlik. Már éppen pattannék, hogy 'Úristen, elájult a gyerek!', mikor megszólal: Éhenhalok!

Na, így jár az, aki telefonáltat délben a csoporttárstól, hogy ott ebédelhet-e, de előtte nem érdeklődik a kínálat után. Horror, méghozzá a köbön!