Az Egész

Most, hogy a gyerekek alszanak - egyszerre mind a három - mama is elcsendesedett, Péter a haverokkal iszik valahol a Gleis Eins környékén (talán épp a hídról pisilnek a Shilbe), azt hiszem itt az ideje, hogy elmeséljem az Egész Sztorit.

Sielni voltunk fent a messzi északon (na jó, innen nézve talán délkelet), ott kezdődött a történet:

Téli este volt,a nap már rég lebukott a magasan tornyosuló hegyek mögött. Farkasok üvöltöttek a távolban.......ööööööö.......vannak farkasok a svájci Alpokban??? ........ csak hármasban voltunk a környéken: Loli, Évi és Én. Most, hogy mondom, talán voltunk ott többen is, bár lehet, ők épp a farkasokat kergették. Nem gondoltam semmi rosszra, nem láttam, mint Nostradamus, a jövőt, és nem tudtam, hogy jobban járnék követek útján üzeneteket váltani az Évivel. Követek és felkészítés nélkül ért a kérdés: Miért nem akarsz harmadik gyereket, hát nem látod Péter mennyire szeretné?? Ez érdekes, megállapodtunk a kettőben, akkor hogyhogy? Hát kérdezd meg. Amikor megjött az átfagyott farkaskommandó - vagy delfinbrigád, ki tudja? Nagy hirtelen, talán isteni sugallatra az egész ház mély álomba szenderült, így Péterrel kettesben ültünk a nappaliban. És kiderült, hogy TÉNYLEG, nagy családról álmodik, csak várta, hogy mikor adhatja el nekem a sztorit. Ha már így álltunk, hát megvitattuk és úgy döntöttünk, legyen.

A farkasok még hangosabban üvöltöttek a hegyekben, és ez annyira összezavart, hogy elfelejtettem, hogy Évivel követek útján kellene kommunikálni. Ráadásul a munkahelyemről is felhívtak szerdán, hogy mi is legyen velem a Loli (non-stop) szülinapja és AlmaBaba (Kingi) születése közötti időszakban. Valami rejtélyes oknál fogva, meglepte őket a mondat, miszerint férjemnek nincs magyar munkáltatója, hivatalosan külföldön él és dolgozik, és így valahogy nem volt egyszerű, hogy kiszámolják, hány nap szabi is jár nekem. Mindeközben a gyerekek szálltak be az Évi autójába. Akarva-akaratlan fültanúja lévén a beszélgetésnek, követek nélkül, egyenesen nekem mondta: na, akkor már csak a szombatot kell megvárni és akkor mehetsz a Sanitas-ba szülni( helyi kórház), és akkor a munkahelyednek se kell olyan sokat számolni. (merthogy a 36. hét előtt az egyetemi kórházba küldenek). Jaja, jó poén.  Pénteken Langnauban volt a megszokott 2 hetenkénti magyar Adliswil-Langnau gyerekparty, ahol is a kedves barátok már megint az én káromra poénkodtak. Biztos vagyok benne, hogy az Évi kezdte, de persze mindenki csatlakozott hozzá: Na, akkor holnap mentek a Sanitas-ba?? Hűűűű, már jó lent van a hasad, áááá, te már ezt nem viszed tovább még 4 hétig! És hasonlók. Ráadásul a farkasok olyan vadul üvöltöttek a hegyekben, hogy a szél a hófelhőt felénk sodorta, megspékelve egy kis viharos erejű széllel és jeges esővel. Tekla a hét elején volt olyan kedves, hogy áthozta a gurulós bölcsőt, aminek összes huzatát akkor gyorsan kimostam. Péntek este jött a vasaló nénim és szépen kivasalt mindent: huzatokat, pizsamákat, kis ruhácskákat.

Jó későn vacsoráztunk, még megfürödtem, hajat mostam, majd az üvöltő farkashorda miatt úgy döntöttem, hogy bár este 10 van, azért én felhúzom a huzatokat a bölcsőre és berakom a bőröndbe a kivasalt pizsamákat. Eltartott egy darabig, mire elkészültem, mert a huzat sehogy se akart rápasszolni a keretre. Lehetett vagy 11, mire ágyba parancsoltam magam és uram, és sehogy sem tudtam elaludni. Forgolódni, olyan nagyon nem tudtam, így csak vártam, hogy teljen már az idő. Lassan-lassan Péter is elaludt, ő sem volt könnyű helyzetben, mert előző este Lost-ot néztünk, és ez nála általában álmatlansággal és komoly kihűléssel jár. Eddigi raktárkészleten lévő gyermekeink mind hajnalban rúgták ki a lakás ajtaját és indítottak minket útra. Hogy miért, fogalmam sincs, bár lehet, hogy ők tudták: jobb, ha az Apa ilyen stresszes állapotban forgalommentes pillanatban ül autóba.....vagy csak szeretik a holdfényt?? Én inkább az előbbire tippelnék, mivel pár éjszakával korábban, kicsit reszketeg hangon bevallotta az Ember, hogy gőze sincs, hogy hogyan kell a Sanitasba menni, pedig voltunk már ott egy párszor. És azt sem tudja, hogy mit kell majd csinálnia, ha itt az IDŐ. Megnyugtattam: fel kell öltözni, ki kell hozni a kocsit a garázsból, és mivel én is ott leszek mellette, mindig csak azt csinálni, amit éppen mondok.

Fél három. Na, itt valami folyik. Csak annyit mondok: Apa, valami folyik, erre ő már pattan is ki az ágyból és közli: Úhhh, ez magzatvíz. Akkor most mi lesz??? Hát semmi, hívd fel a Sanitast és mondd meg, hogy jövünk. A telefon végén lévő szülésznő közli, hogy bár mi már a 36. hetet kezdtük meg a saját számolásunk szerint, Szerintük ez még csak 35 hét 3. nap (mert korábban már le kellett adni a kórlapomat, így mindent tudtak rólam előre). Akkor most mehetünk, vagy nem? Mehetünk - megnyugodtunk. Nem szerettem volna az UniSpitalban kikötni. Olyan messze van és még ÉN sem tudom, hogy hogy kell oda menni....  Gyorsan felszaladtam a félemeletre szólni Maricának, a magyar lánynak, hogy jöjjön le a gyerekekhez, mert megyünk szülni. Kómás arccal nyitott ajtót, de 10 másodperc alatt magához tért, aztán olyan izgatott lett, hogy hajnalig nem tudott visszaaludni.

Mi szépen elautóztunk a kórházba. Hát tartott vagy 3 percig, amíg odaértünk, és ez alatt Péter végig azon izgult, hogy nehogy legyen valami. De persze nem volt semmi, sőt csak egyszer kellett szólnom, hogy térjen le. Már vártak minket. Másfél órát beszélgettünk a kedves szülésznővel, míg szívhangot hallgattunk, és ő megbizonyosodott arról, hogy tényleg kirúgták az ajtót tokostul. Felhívták a dokimat is, mert antibiotikumot kellet kapnom egy születésem óta velem élő baktérium miatt (ez otthon miért nem derült ki???) nehogy a születendő gyermekem megfertőződjön. Majd átkísért minket a szülőszobára. Volt ott bőrkanapé, nagy fürdőkád, asztal székekkel, labda, meg persze egy egész kényelmes szülőágy. Hozott a Péternek meg nekem takarókat párnát és szépen megágyazott a bőrkanapén a Péternek és azt mondta: úgyis sok idő, míg ebből gyerek lesz, aludjanak eddig egyet. Péter komolyan vette magát és a feladatot, így jó fél óra múlva, már javában horpasztott, én meg ott néztem, hogy mi a fenét fogok én itt egyedül csinálni??? Aludni nem tudok, labdázni nem akarok, fürödni, már fürödtem az elmúlt 5 órában, akkor most mit csináljak. Előkaptam Apa remek Android telefonját, amit a cégtől kapott és elkezdtem pasziánszozni. Hamar kiderült, hogy ezt sem csinálhatom a végtelenségig, mivel a saját telefonom csutkára le van merülve, így addig szórakoztattam magam, míg a telefon elkezdett merülést jelezni. Közben  Apa kellemesen horkolt. 8kor jött a szülésznő, hogy hozza a reggelit. Péter is magához tért, és kettesben megreggeliztünk. Tejeskávé, vaj, lekvár, zsömle. Aztán járkáltam egy csomót, de ettől még nem változott a helyzet: rendszertelen és relatíve gyenge fájások. Ja, azt majd el felejtettem, hogy 2 gyerek után én már csak arra vágytam, hogy egyszer úgy szülessen gyermekem, hogy hagyjanak békén, és ne kössenek be infúziót. Hát békén azt hagytak, de az antibiotikum miatt kellett az infúzió, és mondanom sem kell, hogy nem bírták bekötni. 3X szúrtak meg, mire nagy nehezen a jobb kézfejembe sikerült bekötni. Áhhh, a sors keze - vagyis tűje, engem mindig megszurkál. Szóval mászkálok, és nem sok minden történik. Péter 9-kor felhívja a Maricát, hogy mi van a gyerekekkel. Noémi átveszi a telefont, és édes, csilingelő hangon megkérdezi: Na, megvan már a baba? Nem, még nincs! N: Akkor gyertek haza! Milyen igaza volt, hát mi a csudát szöszöltünk ennyi ideig! Apa úgy döntött, hogy hazaugrik, kicsit borogatja a lelküket, majd rásózza őket az Éviékre - ha már úgyis minden az Ő hibája. Míg oda volt, megérkezett a dokim is, aki aggódva konstatálta, hogy nem mennek a dolgok. Általában nagyon egyenes és őszinte, és most is egyenesen megmondta: nem tetszik ez így. Az antibiotikum felér egy lórúgással és én ebből 4 óránkként kapok. Ha így haladunk, éjfélre sem lesz baba, de bennem lesz egy hadseregnek való penicillin. Mi lenne, ha bekötnének egy kis oxitocint is? Jó, legyen, és akkor 1 körül már lehet baba? Hááát, az nem, de szerinte olyan 4 körül már igen. Én: az nem jó, legyen hamarabb, nem akarok sötétben babát nézegetni.

Péter is befutott, és aztán 11-kor elkezdték az oxitocint adagolni. Innen már valahogy a testem is emlékezett, hogy ja igen, ezt már mintha kétszer csináltuk volna, így erős és rendszeres fájások jöttek. Meg kell jegyeznem, hogy egészen eddig a pontig engem senki nem vizsgált meg. Aki volt már otthon szülőszobán, az tudja, hogy mániákusan piszkálják otthon az ember lányát. Na, itt aztán nem. Saját ruhámban voltam még az egyperces fájások alatt is. Aztán szóltam, hogy tolófájások jönnek, amitől senki sem lett valami boldog, mivel a baba még nem volt beilleszkedve, vagy ahogy mondani szoktuk: leszállva. A szülésznőnk profi volt. Kicsit elkerekedtünk, mikor először megszólalt, mivel francia akcentussal beszélt svájci németül ( és mi két nyelven nem beszélünk: franciául és svájci németül) de aztán kiderült, hogy a nyelvkavalkádot leszámítva nagyon felkészült. Tudta pontosan, hogy ilyenkor mit kell tenni és nagyon sokat segített. Biztos vagyok benne, hogy hasonló helyzetben otthon vagy császároznak, vagy egy nagydarab férfi orvos belekönyökölt volna a hasamba ( nem értem, hogy miért kerül elő mindig egy nagydarab férfi otthon ). Ő ilyet nem csinált cserébe centiről-centire sikerült Kingit kicsalogatnia. Közben szólt a dokimnak is, aki egyszer csak megjelent egy vizes ruhával és végigtörölgetett. Nagyon jó volt, majd azt mondta: Frau Dornbach, maga mindig megkapja, amit akar???? Nézze meg 10 perc múlva egy óra van, maga azt mondta, egy órára akarja a a babát!!! Na, kis késéssel, 13:09-kor megszületett.

Nem sírt fel, erre a dokinéni megbökte a combjánál és rászólt: Na mi lesz, hé! Erre felsírt, rám rakták és betakarták. Mi pedig zokogtunk, mint a záporeső. Megvizsgáltak, nem repedt, nem szakadt, minden szuper, sőt még a placentát is megnéztük, elmagyarázta, hogy mi micsoda rajta. Eközben a kis újszülött rádöbbent, hogy már vagy 10 perce nem jön semmi a köldökzsinóron, így gyorsan enni kért és kapott. Nem vették el tőlem több, mint egy órán át. Nem akarták lemosni, kiszívni orrát, száját, nem akarták megmérni, se megvizsgálni, így mikor Péter értesítette a mamákat, nem tudott részletekkel szolgálni. Valahogy furinak tűnt, hogy nem ugrik oda 5 orvos, hogy inkubátorba tegye, de végül is miért tették volna. Akinek enni van kedve, annak sok baja nincs, ugye?

Úgy is öltöztették fel, magzatmázasan. Mondjuk lógott róla a ruha rendesen. De ott volt, a mi babánk és egészséges, majd csak bele nő mindenbe, ha meg nem, hát majd ebbe megy az elemibe is.....

Miután őt elrendezték, a szülésznő engem végigmosott egy vizes kendővel, majd ekkor kaptam hivatalos hálóinget - miért pont a feneke hiányzik, rejtély - és előállt a tolókocsi is értünk. Mehettünk föl a szobába. A nagy kaland itt véget ért, hogy elkezdődjön egy még nagyobb: A demóprogramot futtató, zabálni való, édes, pindur kis csajé.

Legközelebb róla (is) mesélek majd nektek!

ui: Az EGÉSZ az Évi hibája!!!!!