Foltmentes ragyogás

Minden háziasszony álma, a foltmentes ragyogó felület. Nekem is. Csak nekem ne az eszközök ragyogjanak, hanem Noémi bőre. Kemény küzdelem volt, de teljes a győzelem. Némi ismét hamvas, foltmentes barna csinibaba. Na ez így szuper. Most lassan és óvatosan, egyenként elkezdem neki visszaadagolni azokat a dolgokat, amit az allergia miatt letiltottam. Pl: joghurt, krémtúró és társai. De remélem a foltokat most egy életre elkergettük. Ilyen ragyogó felületet nem illik megszállni, ugye?!
4 napon át zuhogott az eső. Hétfőn, amikor dokihoz mentünk, még tikkasztó strandidő volt, de amilyen borzasztóan nézett ki a Nagylány, nem vállaltam be a pancsolást, mondván, foltmentesen buli a strand. Na puff neki! Azóta esik. Máskor nem szólok így be. Egész Adliswil engem hibáztat. Mert ugye ma reggelre (szombat) eltűntek a foltok, és láss csodát a nap is előbújt. Biztos ami biztos alapon, többé hasonló kijelentésektől tartózkodni fogok.
Az eső annyira megviselte a gyerekeket, nem csak az enyémeket, hogy alig tudtam őket rávenni, hogy kimozduljunk a lakásból. Szerdán volt egy 3 órás eső szünet, nosza menjünk sétálni. Persze atombomba kellett, hogy kirobbantsam a  gyerekeket, de amikor már az ajtón kívül voltunk, felélénkültek, mert ugye ilyenkor lepik el a járdákat a csupasz csigák. Gyomor kell, hogy az ember fél órát álldigáljon mellettük, de hát mindent a gyerekekért. Két és fél óra alatt megtettük a távot az állomásig és vissza. Csak a miheztartás végett: Apának ez a táv 6 perc, nekem a gyerekekkel, ha nincsenek a járdán csigák, 10. Mondanom sem kell, hogy találtunk egy meglehetősen nagy pocsolyát út közben, így a két gyerek vagy félórán át  ugrabugrált meg rohangált a vízben. Nem bántam különösebben, mert tetőtől talpig vízállóban voltak. Ahogy bezárult mögöttünk a lakásajtó, legurult egy nagy felhő a Felseneggről, és abba se hagyta Péntekig.
Pénteken Évi, 1 napnyira a szülőszobától, felhívott, hogy Dani sétálhatnék. Mi lenne ha csatlakoznánk, és elsétálnánk az Albison Bucheneggtől a Felseneggig meg vissza. Ez így egy két kilométeres, enyhe emelkedővel tarkított, gyerekeknek is könnyű séta. Szerinte mondjuk 2 óra alatt megjárjuk. Én figyelmeztettem, hogy legutóbb nekünk egy 300 méteres távot sikerült több mint két óra alatt teljesíteni, és én ennél csak rosszabb szintidőt várok. Azt mondta, neki okés, úgysem bír ő sem tempósabban menni. Hát így aztán elindultunk. Jó kis szerpentinen kellett felmenni a parkolóig. Ott aztán nekilódultunk és 10 perc alatt megtettünk vagy 50 métert. Gondoltuk, hogy ezt a tempót majd valahogy megpróbáljuk felpörgetni, de nem sikerült. Útközben fantasztikus etimológiai ismeretekre tettünk szert, bár őszintén mondom, meg lettem volna ezen ismeretek megszerzése nélkül is. Szóval szemtanúi voltunk az alábbi jelenetnek: Icipici kis csupasz csiga csúszik körbe-körbe egy nagyobb csigán, miközben a nagy valami nyálkás dolgot szippant befelé, aminek halvány rózsaszínes árnyalata volt. Tisztára mintha a szülőszobába értünk volna. Mondjuk mi másra is gondolhat egy terhes nő egy napra a szülőszobától meg egy másik, akinek másfél éves a kisebbik gyereke! Nem kizárt, hogy valójában kannibál jelenetnek voltunk szemtanúi és a kicsi a tesója teteme körül keringett. Vagy akármi. Aztán persze találtunk még vagy 100 csigát és Lola mindegyiknél el akart tölteni annyi időt, míg kikérdezi 5 generációs családfájukat, elmúlt két hét vacsoráit és a jelenlegi úticéljukat. Az első háromnál még volt bennem valamennyi türelem, de aztán már nem nagyon. Párszor bedobtuk a jolly-jokert: Loli, gyere megyünk hintázni! Lelkesen meglódult, de úgy 50 méter után elkezdte azt hinni, hogy a Kész átverés showban van, mert a hinta sohasem került elő ennyi idő alatt. Aztán látszott rajta, hogy kezd megsértődni: Mit etettek itt engem a  hintával, mikor egy nyavalyás erőben kóricálunk!!!! De egy kanyar után csak elénk ugrott a Felsenegg piros étterme, akkor meg már azt gondolta, hogy optikai csalódás az egész. Egészen addig a pillanatig, míg meg nem látta, hogy a két nagy már a hintában ül, na akkor ő is meglódult. Bedobtuk az egyfrankost, volt is nagy boldogság. Meg felháborodás, amikor megállt. Elfoglaltuk a játszóteret is és nekiálltunk enni, igazándiból a gyerekek egész úton ettek, de mivel ebben jók voltak, gondoltuk ne szakítsuk meg a sikerszériát. Fél ötkor elindultunk vissza egy kiadós hiszti után. Történt ugyanis, hogy Lola ráeszmélt, hogy itt akarjuk hagyni ezt a csuda jó körhintás helyet, és akkor rákezdett: Inta, köj, még! (Hinta, körbe, még) Inta, Inta!!!!! Annyira hisztizett, hogy be kellett ültetni a háton hordozóba, mert nem lehetett mozgásra bírni. A nagyok meg azt játszották, hogy ég az erdő, ők pedig Sam és Penny tűzoltók. Így csak rá kellett mutatnunk egy területre előttünk, hogy az ég, és voila, már szaladtak is. Váratlan fordulat volt, amikor kijelentették hogy ők már nem tűzoltók, hanem vadnyulak, sőt egynémelyik vadnyúl még meg is akart támadni minket. Sikerült a vérnyulaknak répát találni, így megnyugodtak a kedélyek. Lolát gyakorlatilag majdnem egész távon ölben vittem, mert leragadt minden bokornál, vagy ha nem volt bokor, elkezdte levenni a csizmáját.  Gondoltuk belehúzunk, mert ha így haladunk késő estére érünk haza. Hát mit ne mondjak, 6 óra elmúlt mire hazaértünk. Itthon aztán kiderült, hogy Némi gyönyörű pillangós gumicsizmájának kilukadt a talpa, így csurom víz volt a zoknija. Nincs gáz, még van neki két másik, csak azokon nincs pillangó.. de majd valahogy azt is túléljük.
Aztán meg ma... vagyis szombaton... Apa nagyon erősködött, hogy a napsütést kihasználva menjünk sétálni. Ne menjünk messzire, csak a szelektív gyűjtő melletti ösvényen keressünk csigát és sétáljunk vissza a Buttenaustrassén. Ez egy durván fél órás séta. Na.... 25 perc alatt elértünk kb 50 métert. Még tíz percig csak álltunk, mert Lola kitalálta, hogy cipőt cserél. Jobbról át a balra. Aztán meg vissza. De mivel megint nem olyan jó, megint csere. Aztán nem jó a fűző. Igaz, hogy az csak dísz, mert a cipő tépőzáras, de akkor sem jó. Aztán mégis jobb volt úgy, ahogy az előbb volt. Végül mezítláb indult meg. Na ezek után elindultunk vissza, hogy akkor hintázzunk a játszóterünkön.  Újabb 20 perc ácsorgás-lépegetés, és 3 cipőcsere után sikerült is odaérnünk.
Ettől a hatalmas sétától úgy elfáradtunk, hogy csak na! De azért vannak tanulságok. Levontuk őket:
1), sose indulj el sétálni gyerekkel. Ha mégis, vigyél magaddal 5 napi hideg élelmet, 2 hektó folyadékot és 3 nagyregényt. A novella nem jó, túl rövid.
2), Tejesen mindegy milyen trükk van a  tarsolyodban, ha a gyerek mindkét lábán levehető cipő van.
3), Néha a nagylányok is elfáradnak 50 méter sétától és akkor kiderül, miért is nem lennél jó ügynök, hisz még a gyereket sem tudod lebeszélni az ölben cipeltetésről.
4), a hinta egészen addig nem létező tárgy, míg fizikai valójában meg nem pillantjuk, onnantól viszont te leszel létezésen kívüli.

Na azt hiszem ennyi elég volt mára, megyek nem létezni! Pá mindenkinek!